Egy-két fotócska tőlem

Szeretek fényképezni, de sosem tanultam meg igazán. Zenittel kezdtem, most egy félautomata Canonom van. Nincsen profi technika háttérfelszerelésem ahhoz, hogy igazán jó fotókat csináljak, egyelőre megfelelő anyagi fedezet híján nem is lesz. Így csak valódi dilettáns lehetek. Azért rendre fotózgatok, ha látok valamit, mert a vágy még mindig bennem van. Mondjuk egyre kevesebbet, amióta fiam megszületett. Azóta rendszerint Ő kerül az objektív fókuszába bele. Biztosan lehetne nagyobb elhivatottsággal hozzáállni, de egyelőre nekem így megy:

A nővé válás kikövezetlen útjai

A felnőtté válás rögös útjai kikövezetlenek, fájdalmas tapasztalatszerzéseken keresztül szerezhetjük meg érettséginket. Különösen így van ez, ha lányokról van szó. Nővé válni cseppet sem leányálom. Erről tanúskodik Lone Scherfig (Egy lányról – An Education) és Andrea Arnold (Akvárium – Fish Tank) filmje is. A végkövetkeztetésük hasonló, az önmegvalósítás nem a férfin keresztül vezet, szabadágunk megteremtéséről magunknak kell gondoskodni.
Lone Scherfig filmjében, a 16 éves Jenny (Carey Mulligan) szüleivel él a hatvanas évek Londonjának egyik szerény külvárosában. A családi környezet stabil, mint a beton. Az édesapának határozott elképzelései vannak lányával kapcsolatban: a cél az Oxfordi Egyetem, hogy a lány többre vigye az életben, mint ő. Jenny jól tanul, de lánylelkét könnyen bekebelezi egy idősebb férfi, aki bevezeti a bohém éjszakák, fényes szalonok, drága éttermek világába. Találkozásaikból szerelem szövődik, a fiú olyannyira elcsavarja a fejét, hogy könnyen sutba vágja továbbtanulási lehetőségeit, belemegy szülei becsapásába és ezzel együtt önmaga áltatásába is.
Andrea Arnold környéke a lepusztult, fojtogató légkörű külvárosi gettó, az Akvárium, amely az ott élők játszótere. Itt él a 15 éves Mia (Katie Jarvis), akit magatartásproblémái miatt kidobnak az iskolából, osztálytársai kiközösítik. Egyetlen dolog, ami érdekli az utcai tánc, amelyet szenvedélyesen gyakorol egy elhagyott lakásban. Mia egyedülálló édesanyjával és húgával él egy szűk lakótelepi lakásban. Apa hiányában érzelmileg védtelennek mutatkozik az anyja által a csonka családi légkörbe hazahurcibált férfival szemben.
Mindkét lány estében megtörténik szellemi és testi síkon is az ártatlanság elvesztése, aztán jön az arculcsapás. A férfiak családos emberek, a sarjadzó leánygyermekek könnyű préda. Az önértékelési problémákkal küszködő fiatal férfi képtelen ellenállni a vágyakozó, sőt felmagasztaló tekintetnek. Egyik férfi sem számító liliomtipró, egyszerűen nem tud ellenállni a kísértésnek.
Bár Andrea Arnold filmje sokkal összeszedettebb és konkrétabb, mindkét film erénye, hogy nem a mély depresszióba, a totális csődbe vezeti főhősét, hanem megállásra, majd a tanulságok levonása után cselekvésre sarkallja őket. Jenny újabb esélyt szerez magának tanulmányai folytatására, Mia pedig tovább lép a szülői házból.
A két lányfőszereplő nagyon jól játszik, különösen Katie Jarvis természetessége lenyűgöző. Az Akvárium kapcsán azonban Michael Fassbinder – aki talán eddigi legjobb alakítását hozza – és édesanyát alakító Kierston Wareing játékát is ki kell emelni.
A nővé válás nem csipkerózsika történet. A felébredés nem old meg mindent, de elvezethet a helyes útra. Lone Scherfig mérsékelt képi- és hangulatvilágú filmje ugyanarról beszél, mint Andrea Arnold nyersebb, realistább mozija. Csak a hangsúlyok mások kicsit, és talán a Fish Tank valósághoz közelibb miliője közelebb hozza szereplőit.

(Lone Scherfig: Egy lányról)

(Andrea Arnold: Akvárium)

(képek: www.est.hu)

Niels Fredrik dahl: Úton egy barát felé; Scolar, Budapest, 2008

Niels Fredrik Dahl 1957-ben született. A Norvégiában élő író felesége a szintén író Linn Ullmann (Mielőtt elalszol, Áldott gyermek, Kegyelem), aki Ingmar Bergman és Liv Ullmann közös gyermekeként látta meg a napvilágot. Ezt az életrajzi állapotot csak érdekességként kívántam megjegyezni. Most Dahlról és annak legelismertebb regényével foglalkozom.
Az Úton egy barát felé elbeszélője az egyszerre gyermek és felnőtt Vilgot. A tizenegy éves Vilgot szeretethiányban szenved. Rengeteg érzelem reked benne, hiszen beteg anyja és apja csak önmagukkal és egymással vannak elfoglalva. A magányos kisfiú kívül reked a családon és ennek végzetes következményei lesznek. A könyv fejezeteinek nagy része a gyermek Vilgotot követi, amint úton van egy barát felé, ez az út – úgy tűnik – örökké tart. Az út lezáratlan, mintha nem lenne vége. Az olvasó kezdetben nem érti, mire való ez a folytonos elbeszélői befejezetlenség. Aztán gyanússá kezd válni, hogy Vilgot valamit elhallgat, valamit, amiről szeretne beszélni, de egyelőre nem tud.
A felnőtt Vilgot magányos, boldogtalan férfi, aki egy oslói bérházak között ragadt birtokon tengeti életét. Vilgot felnőttkorára afféle gyerekriogató árnyalakká vált, olyanná, akitől ő maga is félt gyermekkorában. Vilgot elhallgat valamit, ami kimondhatatlan, amitől azonban csak akkor szabadul meg, ha saját hangján megformálja a megfelelő szavakat.
Vilgot helyzetét jól szimbolizálja a nála ragadt cirkuszi elefánt, aki a pajtájába van zárva. Az elefánt magányos, mindenki szeme elől elzárt lény, aki megrekedt ezen a távoli földön. Nem tud tovább lépni, csak illeg-billeg egy helyben. Néha Vilgot is megpróbál beszélni, ilyenkor a torkából mély morgás hallatszik fel, olyasmi, mint amikor az elefánt próbálgatja a hangját.
Vilgotnak meg kell szelídítenie az elefántot, hogy meggyógyíthassa önmagát. Végül, a regény utolsó oldalain Vilgot megszólal, és elmeséli a fagyos téli oslói este történetét, amikor úton volt egy barát felé, de a kólásember megállította, és az autójába invitálta…
Dahl regénye egy sérült felnőtt vonakodó önvallomása. A valló rendre megpróbálja elmesélni az elmondhatatlant, amit idáig senkinek sem mondott el. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. És akkor Vilgotból is kiszakad minden szó. Dahl regénye fájdalmasan szép, egyszerű próza, amelyben a különös elbeszélői mód szoros együttműködésre készteti az olvasót az elbeszélővel.

X. POSzT, versenydarab csere

Mint arról már hart adtam a blogomon is, a 2010. évi POSzT válogatója, Fáy Miklós március 1-én közzétette 14 előadásból álló válogatását, amelyben a budapesti Katona József Színház G.B. Shaw: A hős és a csokoládékatona című produkciója is szerepelt.

A Katona József Színház társulata úgy döntött, hogy nem kíván résztvenni a POSZT versenyprogramjában. Helyette a válogató által megnevezett Zsótér Sándor rendezte Harmath Imre - Fényes Szabolcs: Maya című operett előadás vesz részt az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában.

Érdekes eset, ilyen - azt, hiszem - még nem történt meg a POSzT története során. Kíváncsi lennék az idnokokra, amelyekről nem lehet egyelőre semmit sem tudni.

A mese megszabadít

„Mona Paparu magyar nemzetiségű román állampolgár. A Fekete-tenger partján megismerkedik egy szökött fegyenccel, aki túszként fogva tartja. Viorel műveletlen, ostoba fickó, de gazdag képzelete és egyszerű érzelmei hatással vannak a lányra. Az éjszakát együtt töltik, de a rendőrség másnap kioltja a menekülni próbáló Viorel életét. Mona és Viorel kapcsolatának gyümölcse egy leánygyermek, akit Mona Vioricának keresztel.
Mona egyedül neveli hároméves kislányát, és vásári bábelőadásokkal tartja el magát. Az egyik előadáson találkozik édesapjával, Gigi Paparuval, akit évek óta nem látott. Paparu megkéri Monát, hogy kísérje el őt Németországba, ahová egy műtétre kell utaznia. Mona rááll, Vioricát pedig távoli rokonára, Rodica jósnőre bízza.
Amikor megérkeznek egy németországi állomásra, kiderül, hogy Paparu valójában prostituáltakkal kereskedik, és hogy lerója tartozását két veszélyes emberkereskedőnek, otthagyja nekik Monát, aki végül Angliába kerül egy bizonyos Pascalhoz, a Bibliotheque Pascal nevű irodalmi kávéháznak álcázott bordélyház tulajdonosához.
Eközben a gyámhatóság elveszi a nagynénitől a kislányt. Amikor Mona végül visszatér, a gyámhatóságon el kell mondania, mivel töltötte külföldön az idejét. A film Mona Paparu beszámolója: utazásainak, szerelmének, nyugat-európai kálváriájának története.” (a film sajtóanyagából)

Hajdu Szabolcs legújabb filmje, a filmszemle fődíjjal jutalmazott Bibliotheque Pascal a rendező korábbi novellájából kiindulva született vászonra. Hajdu a Sepsiszentgyörgyben eltöltött évek tapasztalatait és egy színházi büféslány nyugat-európai kálváriájának élményeit gyúrta különös hangvételű filmmé. A Bibliotheque Pascal a szexrabszolgának külföldre csábított fiatal lányok – a ma egyre jellemzőbb – történetét meséli el, ám ehhez a rendező nem naturalista-dokumentarista eszközöket használ, hanem stilizálja a főhősnő belső történetét.
Az egzisztencialista alapú elvándorlás minden kelet-európai országban napirendi dilemma. Évről-évre egyre többen keserednek el a szülőhaza nyújtott szerény lehetőségek láttán és próbálnak szerencsét Nyugaton, feladva addigi életüket. Ez jellemző Magyarországra, Romániára, Lengyelországra, és a többi közép-kelet európai államra is. Az Európai Unióhoz való csatlakozás nem segített ezen a dolgon, sőt még rátett egy lapáttal. A nagy méreteket öltő kivándorlásnak persze sok csalódott résztvevője lesz, akinek nem jön össze a Nyugatra vándorlás. Egy ideig még talán különleges a jóléti társadalom látszathatása, de aztán jön a keserű ébredés. Az ember nem menekülhet saját maga elől. A magunkkal kapcsolatos kérdések önmagunkban dőlnek el, a földrajzi menekülés nem old meg semmit. Mona Paparu is visszatért, hogy elmesélje nekünk az Ő történetét.
Hajdu rendkívüli tehetséggel és képzelőerővel megáldott filmes. Ezt már korábbi filmjein is tapasztaltam (sajnos első filmjét, a Macerás ügyeket még nem volt alkalmam megnézni). A Bibliotheque Pascal olyannyira érett alkotás, hogy ámultam. A magyar film kapcsán sajnos mindig kell beszélni arról, hogy sok hazai alkotás olyan gyermekbetegségekben szenved, amelyről egyből az embernek az jut az eszébe, hogy a film annyira magyar, hogy már zavar. Nehéz lenne pontosan körülhatárolni ennek jegyeit, de azt hiszem, sokan értik miről beszélek. Miért van az, hogy ha kedvenc filmjeinket sorra vesszük, a külföldi filmeket mindig külön vesszük a magyar filmektől? Mert óhatatlanul és két kategóriának véljük őket. Azért tartottam fontosnak ezt elmondani, leírni, mert Hajdu Szabolcs filmje zenehasználatában, vágásmódjában, kamerahasználatában olyannyira érett és modern alkotás, hogy eszembe nem jut a magyar címke ráragasztása. Holott ízig-vérig kelet-európai történetről van szó. Persze a film koprodukcióban készült, több nyelven szólalnak meg a szereplők (román, magyar, német, angol), de nem ez a döntő, hanem Hajdu és csapata tehetséges munkája. Olyan filmnyelv él ebben a filmben, ami élesen megkülönbözteti magát a magyar film történetétől. Nem lehetett kérdése, hogy melyik film volt idén a legjobb a Magyar Filmszemlén. Berlinben meglepődve kérdezték a stábtól, hogy ez a film miért nem a versenyprogramban indult.
No de milyen is a film? A Bibliotheque Pascal története – Hajdu bevallása szerint – számos irodalomtörténeti parafrázist tartalmaz. Fő irányként megjelenik a Nyomorultak Fantine epizódja, csatlakozik ehhez többek között Schnitzler világa, G.B. Shaw Johannája és Kis Herceg története. A film dimenziója mindezzel együtt korunk eklektikus divatját, a kulturális káosz gondolatkörét is körüljárja. Végső soron persze ez a film is egy lesz e divat termékei közül, de arra reflektálva beszél e kérdésekről. Az egyes kultúrköröket, a belső és külső helyszíneket a film markánsan elkülönülő vizuális világként jeleníti meg. A román tengerpart nyári éles napfényei színes háttérképeivel, a téli erdélyi havas hegyvidék minimalista totálképeivel, az őszi London rideg utcái, lecsupaszított, latex szalonbelsőivel és az álmok varázsaltos, tavaszi színekben tobzódó világával együtt alkotják az eklektikát. A különféle stilizációk tökéletesen megférnek egymás mellett a filmben, az alkotók visszafogottan bántak velük, nem hivalkodó a stílusok keveredése. Komoly munka lehetett a film utómunkája, amikor minden a helyére került. A nagyszerű megkomponált kameramozgások, a vágás és a súlyos jelentek alatt is játékos dzsessz muzsika ügyesen teremti meg az eklektikában az összhangot.
A történetben rejlő metafora, azaz az anyagi indíttatások okán lányát elhagyó és szexuális munkát vállaló anya felelősségérzetének felébredése és hazajövetele csodálatosan jelenik meg a filmben. Az álmok kivetülését apjától megöröklő lány álmából kilépő fúvózenekar, élén a nagyapával menti meg a Bibliotheque Pascalban raboskodó anyát. A mese az, ami megszabadít, eltávolít a való világtól. Mona is a saját meséjén keresztül ébred rá arra, hogy a lányáért felelősséggel tartozik és vele kell lennie. A film utolsó képkockái az Ikea és hasonszőrű társaik által berendezett látszatvilágunkra irányítják a figyelmet. Ennek filmes megjelenítése a filmművészet nagyszerű pillanatai közé tartozik. Le a kalappal a Bibliotheque Pascal alkotói előtt. Fontos mű született.

(Hajdu Szabolcs: Bibliotheque Pascal)

(képek: www.est.hu)

Az Európai Kulturális Főváros egyes programjairól

Nyilvánvalóan Pécs népszerűsítése érdekében született Soós Péter rendező és Fonyódi Tibor forgatókönyvíró közös munkája, a Géniusz, az alkimista. A háromrészes tévéfilm a misztikummal kevert krimi és ismeretterjesztő városfilm összegyúrásából alkotott mozgóképes mű.
A nyomozó Brunner Péter (Stohl András) apját a Pécsi Nemzeti Színházban megölik, a főnöke tiltása ellenére Pécsre utazik, hogy kiderítse ki a felelős édesapja haláláért. Eközben a Pécsi Egyetem egyik professzora, András (Alföldi Róbert) és ifjú tanítványa (Tenki Réka) zavarosnak látszó ügybe keveredik. A lány összefüggéseket vél felfedezni az idős ember halála és az egykor élt, Géniusznak hívott alkimista személye között, akiről nem lehet tudni, hogy egyáltalán létezik-e vagy csak egy közhiedelem szülte fantom. A városba számos gyanús alak érkezi. Köztük van Steiner (László Zsolt), aki egy titokzatos Zsolnay váza után kutat, amin titkos jelek találhatóak. A szálak összeérnek. A sorozat végére persze lehullnak a leplek.
Meg kell, hogy mondjam, ha nem Pécsett játszódott volna a Géniusz, eszembe sem jutott volna megnézni. A történetben semmi eredeti dolog nincs, a film a Da Vinci Kód utánérzéséből született. Igaz, inkább városismereti műről van szó a Géniusz esetében, mint valódi okkultista darabról. Bár eredetiséget nem nagyon kereshetünk benne, mégsem mondható teljesen felesleges vállalkozásnak. A főbb szerepeket hárman, a legnépszerűbb magyar férfi színészek közül vállalták el, az mtv Társulat című műsorának felfedezett tagjai is szerepet kaptak a filmben, és egy-egy jelenetben a pécsiek is megmutathatták magukat. Pécsről és környékéről, így kedvenc helyemről, Püspökszentlászlóról is csodálatos képeket láthatunk. Emellett persze Zsolnay névvel is találkozhatunk, ha nem is tudományos megközelítésben, de nem is lehetett ez a cél. A film arra mindenképp alkalmas, hogy Pécs megmutassa magát egy népszerű történetén keresztül, és így talán kedvet csináljon pár embernek ahhoz, hogy ellátogassanak ide.

A Pécsi Galériában február 27. és március 21. napja között tekinthető meg a Zsolnay Máské(p)p kiállítás. Pécs neves iparos-gyáros polgári családjának egy kevésbé ismert oldalát ismerheti meg az, aki erre a kiállításra betéved. A Zsolnay, a Sikorski és a Mattyasovszky család igazi képzőművészeti értékeket hozott létre, nemcsak a tájképek, festmények területén, hanem valósággal megteremtettek egy iparművészeti dokumentációt, hiszen az ipari minták, épületkerámiák előzményeit jelenítették meg akvarelljeiken, fotóikon. A kiállításon Mattyasovszky Zsolnay László festőművész, Zsolnay Júlia tervező és festőművész, Zsolnay Lívia tervező és szobrászművész, Zsolnay Gyula szobrászművész munkái láthatóak, rajtuk kívül Zsolnay Vilmos, Sikorski Zsolnay Miklós és Sikorski Tádé voltak azok, akik munkájuk mellett kipróbálták magukat a képzőművészet területén is.
A kiállítást sajnos gyorstempóban tudtuk megnézni, mert a galériában levők nem nézték jó szemmel, hogy gyermekünk a kiállításon nevetve rohangált. Persze, valahol megértem őket, de azért nem nagyon. A kiállításon bemutatott alkotások egyébként annyira nem nyűgöztek le, legalábbis a csendélet festmények. Mindenestre érdemes megnézni, mert megismerhetjük más oldalukról is a Zsolnay familíát.

Adél futása

Hajdu Szabolcs filmje, az Off Hollywood a filmrendező egy napjáról szól. Bódi Adél rendezőnő (Török-Illyés Orsolya) pontot tehet filmje, a Nem, hanem című produkció történetének végére. Az Off Hollywood a film bemutatójának napján játszódik. A film elején Adélt futni látjuk, de a sporttevékenység később egészen más értelmet nyer.
Már az elején el volt cseszve az egész, mondhatná a filmbeli rendezőnő. A nap kezdetén egy reggeli rádióműsorban igyekszik népszerűsíteni a filmjét, ám az egykori évfolyamtárs műsorvezető (Miklós Marcell) dilettantizmusának és rosszindulatának köszönhetően az interjúból hamar kínos beszélgetés kerekedik ki, amelyben a rendezőnő megpróbálja helyreigazítani a műsorvezető pofátlan szemérmetlenséggel kiböfögött sületlenségeit. A kellemetlenkedés után a nap nem folytatódik jobban. Kiderül, hogy esti bemutatóra szóló meghívók több mint a fele rossz dátummal került kipostázásra, eközben a producer (Thúróczy Szabolcs) az alkotónőt a következő projektje kapcsán a költségvetés érdekében kényszeregyezségekre kívánja rávenni. A nő magánéletében is felgyülemlenek a bajok. Az otthonukban sértődötten gubbasztó színész férj (Szabó Domokos) nem képes megemészteni azt, hogy a felesége ezúttal kihagyta őt a filmjéből, és nem hajlandó társul szegődni házastársa mellé a film bemutatójára. A bemutatóra alig jönnek el, persze akik jelen vannak és megszólítják a rendezőnőt, elismeréssel beszélnek a filmről, de ebben sincs túl nagy köszönet. Miközben a gyártásvezető (Kovács Lehel) a főszereplő (Mészáros Tibor) kifizetésével bajlódik, Adél a nap végére besokall, a fejébe maró görcsök a konfliktusok feloldhatatlanságának lenyomatai. Hajdu Szabolcs tökéletesen adagolja a rendezőnőt érő újabb és újabb konfliktushelyzeteket, amelyeket elviselhetővé színezi a hétköznapi emberi játszmákból adódó természetes humorral. A film háromnegyedénél viszont éles válás történik. A film kulcsjelentében, a terhes gondolatoktól meggyötört nő összeomlásának lehetünk tanúi, kétségbeesetten fut bele a budapesti éjszakában. A hosszúra nyújtott jelent alatt kísérteties, idegesítő kopogó zene fokozza a nő bensőjében dúló viharokat. Adél futva menekül a mögötte fenyegetően csaholó láthatatlan kutyahorda elől. A végletekig feszített jelentben megkönnyebbülés a néző számára is, amikor a kórházban beadják Adélnak a nyugtatót. Hajdu Szabolcs Off Hollywoodja tévéfilmnek készült, ám a szereplők improvizációinak köszönhetően játékfilmmé nőtte ki magát. Az Off Hollyweood a magyar film jelenlegi helyzetéről szól. Biztos vagyok abban, hogy a rendező komoly és keserű tapasztalataiból született meg ez a film. Tökéletesen eltalált helyzetekből építkezik a film. Ott van például a Debrecenből Pestre, a premierre utazó színész (Vásári József) kocsma jelente, akinek felvett jelenetei a filmbeli filmből végül kivágásra kerültek. A kocsmatárs unszolására mutatott produkció (nevetés és sírás) egyszerre rendkívül humoros, másrészről megejtően szomorú, miközben ez a nagyon emberi jelenet alkotói nekifeszülés reménytelenségét is képes filmre fogalmazni.
Az Off Hollywood a mai magyar filmes valóságról szól. Miként kell a rendezőnek eredeti elképzeléseiből engednie, hogy folytonos kompromisszumok kötésével pénzt szerezzen annak a filmnek az elkészítéséhez, ami már nem is a sajátja. Mire elérkezik a bemutató napja, az alkotó már rá sem ismer arra a kreatúrára, amely a kezéből születette. Ámde miközben Hajdu az alkotói szabadság lehetetlenségéről szól, a reményt nem tagadja meg magától. Erre kitűnő példának éppen Hajdu filmjei szolgálhatnak. Hajdu filmje minden ízében őszinte mozi, amely játékos humorral fűszerezi a súlyos mondanivalót. Az Off Hollywood kőkemény filmes akadályverseny.

(Hajdu Szabolcs: Off Hollywood)

(képek: www.est.hu)