2008. március 4. Jeges-Varga Márk

Ez a blog ugyan olvasmánynapló, és filmes élményeim regisztere, mégsem mehetek el szó nélkül az alábbi esemény mellett:


Ma reggel 8 óra 8 perckor megszületett a fiam, Jeges-Varga Márk

2200 gramm, 41 centiméter

Keleti ígéretek

David Cronenberg már a Pókkal lépést tett a közönségfilm felé, de az utóbbi két, témájában – és főszereplőjében – szorosan egymáshoz kapcsolódó filmje sokkal fogyaszthatóbb, mint az életmű nagy része. Az eddig szerzői és műfaji film között alkotó rendező bizonyíthatóan irányt váltott, bár egyelőre nem tudni merre is halad. Ahogy az Erőszakos múlt, az Eastern Promises (szerencsétlenül magyarra fordítva: Gyilkos ígéretek) a korábbi darabokhoz képest kommerszebb és szórakoztatóbb munka, ám nem mondanám kevesebbnek értékelendőnek. Legújabb filmjét éppúgy tudtam szeretni, mint a gusztustalan zseniális Karambolt vagy Meztelen ebédet, vagy a kevésbé bizarr – és véleményem szerint a virtuális világról a Mátrixnál sokkal jobban és sokkal többet elmondó – ExistenZet. Cronenberg számos filmjében a gép és az ember közötti kapcsolódási pontokat, elektromos kisüléseket kereste, s ugyan ebből a technokrata látásmódjából visszavett, de örök témája, az önazonosság kérdése ezúttal is terítékre került.

Egy közönségbarát filmhez mi sem lehetne jobb választás, mint egy a Londonban székelő orosz maffia berkeiben játszódó történet. A történet szerint, az orosz származású szülésznő, Anna (Naomi Watts) egy árván maradó csecsemő élő rokonai után kutat, ám az elhunyt anya naplójából sötét titkok kerülnek napvilágra. Anna egy orosz étterem tulajdonosához – egyben a kisebbség által létrehozott bűnszervezet fejéhez – Semyonhoz (Armin Mueller-Stahl) viszi a naplót lefordíttatni. A kézirat azonban a legilletéktelenebb kezekbe keresve sem kerülhetett volna. Az orosz maffiafő kissé együgyű fia, Kirill és a szűkszavú, szikár "mindenes"Nikolai (Viggo Mortensen) eközben saját üzletbe kíván kezdeni, ám ezt a problémát előtte orvosolni kellene.
A film világában mindenki az identitásával küzd. Az árva gyermek rokonai ismeretlenek, Nikolai múltjáról sem tudunk meg semmit, és persze a szereplők mind egy idegen országban élő kisebbség tagjai, ami már önmagában az önazonosság-tudat átfomrálódásával járhat. Cronenberg az emberi testet ebben a filmjében sem hagyja érintetlenül. A szervezeten belüli rang, az egyén története testre tetovált, mint egy kasztjel, amely megrajzolja az embernek ebben a zárt férfiközösségben elfoglalt helyét.
A film befogadhatóbb formában, de magán hordja a kanadai rendező ismertetőjeleit. A film izgalmas és tartalmas másfél óráját az erős színészi gárda teszi hangsúlyosabbá. Viggo Mortensen már az Erőszakos múltban megmutatta, hogy Aragon szerepéből kilépve, másra és töbre is képes, de ez a film arra is bizonyíték, hogy hiteles és hangsúlyos filmjelenléttel is szolgálni tud a színész. Vincent Cassel sármos, ugyanakkor baltával faragott arccal sokféle szerepet – jól – eljátszott már, úgyhogy rajta nem lepődünk meg. A francia film újkori kedvence Cronenberg filmjében is jól muzsikál, de meglepetéssel nem szolgál. Naomi Watts véleményem szerint Lynch Mullholand Drive-ja óta rendkívül szerencsés. Amellett, hogy megtalálják a kiváló szerepek, jól meg is válogatja azokat. Lynch mellett forgatott már Inarrituval is, most meg Cronenberg kamerája elé állt. Naomi Watts – véleményem szerint – nemcsak az egyik legjobb amerikai színésznő napjainkban, hanem a tekintetébe legalább annyi fájdalom, mint erotika szorult. Armin Mueller-Stahl szelíd tekintete ellenére (vagy éppen azért) mesterien hozza a „keresztapa” szerepét.

Összességében, az Eastern Promises ha nem is Cronenberg legjobb filmje, mégis az egyszerűbb csomagolás okán kapunk egy tökéletesen felépített, feszültséggel teli thrillert, ami számos újabb hódolót hozhat a rendező konyhájára. Nem mellesleg a filmtörténet kap egy emlékezetes fürdős, vérengzős jelenetet is, amely a film egyik csúcspontja.

(David Cronenberg: Eastern Promises)

Spiró György: Kvartett; Pécsi Harmadik Színház; rendezte: Vincze János

A Pécsi Harmadik Színház Pécsett mindig is azt az űrt töltötte ki, amit sokszor a Pécsi Nemzeti Színház hagyott maga mögött. Az Uránváros egyik szocreál jellegű művelődési házát megöröklő színház önmeghatározása szerint „amatőr és alternatív hagyományokra építő, társulat nélküli színház, amely működését a saját produkciók és a meghívott előadások kombinációjára építi”. A Harmadik Színház 1986-ban jött létre, a Pécsi Nyitott Színpad és a Pécsi Nemzeti Színház újat akaró, kezdeményező művészei által, akik egy a hivatalos és az amatőr színházaktól egyaránt különböző, új tartalmi és formai kifejezési formákat, lehetőségeket kereső alternatív színházat hoztak létre. Az elnevezésében szereplő „harmadik” a profizmus és amatőrizmus egymásba játszását jelenti.
Számos kiváló darabot láttam már ebben az ütött, kopott, kényelmetlen faszékes színházban. Tegnap végre megnézhettem a színház egyik sikerdarabját. Spiró György Kvartett című drámáját 1997-ben mutattuk be Vári Éva, Krum Ádám, Márton András és Töreky Zsuzsa előadásában. A produkciót 2001. végén kényszerből – Márton Andrásnak a New York-i Magyar Kulturális Központ élére való kinevezésekor – vették le repertoárból átmenetileg. A színész megbízatásának lejárta után, 2005-ben újra műsorra tűzték a darabot.
A színház ügyvezető igazgatója, Vincze János által színpadra rendezett darab négyszereplős szobaszínház (vagy inkább „konyhaszínház”). Pesten lerobbant lakótelepi lakásban él az Öreg és a Feleség, akihez aznap jön a Nő (az Öreg és a Feleség lány), hogy elvigye a paprikás csirkét. Ezt a ritkán előforduló pillanatot lesi ki a Vendég, aki a Tengerentúlról érkezett haza. Az Öreg 1957-ben megmentett a Vendég életét, amikor szólt neki, hogy pucoljon el, amíg megteheti. A Vendég ugyanis 1956-ban géppisztollyal a vállán őrt állt egy gyár kapujában. Akkor a vendég elment Bécsbe, majd Amerikába. Most visszajött, hogy hálát adjon, hogy megköszönje…
A Vendég a gyermekkori emlékeit keresi. Megcsömörlött az idegen országban élő, idegen családjától, egy olyan országtól, ahol „az emberek nem beszélnek”, hanem csak tülekednek, a pénzért hajtanak. Haza akarja hozni a pénzét, hogy az Öreg családjával új családot alapítson. Az Öreg az a fajta, aki hisz a régi eszmében, jó ember, becsületes. Volt szakszervezetis, személyzetis, ismeri ő a világot és az embereket. Ugyanakkor paranoid alkat, betegesen gyanakszik. Úgy gondolja, hogy az új rendszerben jött a Tőke, ellopják, eladják az egész országot. Nem ismeri, vagy nem akarja ismerni a Vendéget. Nézi az eurosportot (nem juró, hanem ajró), a könyvtárba jár és irogatja a füzetét régi újságcikkekből és az emlékezetéből, mert majd ez egyszer egy fontos munka lesz. A feleség a szvetter, a paprikás csirke és a mákos tészta perspektívájában éli az életét. Semmit sem ért, de mindenre bólogat. Mindig tudja, mikor kínálja az ételt. A Nő elvált, lestrapált egy gyermekes anya, aki könyvelőként dolgozik. A pénz, az új lehetőségek bűvöletében él. Idegbeteg mohósággal veti rá magát a vendég ajánlatára.
Négy ember, akik elbeszélnek egymás mellett. Négy ember, akik látszólag örültek, pedig ha jobban megnézzük, arra jutunk, hogy talán a világ őrült meg körülöttük.
A darab egyetlen helyszíne a szűk panel-konyha, vele arányos a nézőtér is. Egy kicsit PoSztos érzetem is volt az átrendezett nézőtér láttán. Ez az átrendezett tér otthonossá teszi, közelebb hozza ez egyénként is jól ismert közeget.
A színház által terjesztett szórólapon az szerepel: komédia. Röpködnek is a poénok a színpadon, de amikor a darab elkezd leülepedni már kényelmetlenebbül érezzük magunkat. Miért is röhögtünk? Persze vannak helyzetek, amikor mást nem tehet az ember. A legnagyobb konfliktusok és legviccesebb helyzetek abból adódnak, amikor két teljesen ellentétes világ találkozik. A Vendég belép ebbe a szűk horizontú világba, hogy megpróbálja kitágítani a benne élők látómezejét. Megrendítő ez a groteszk és hiábavaló küzdelem. Jellemző kép ez a rendszerváltás időszakából, de – úgy hiszem – sokkal univerzálisabban is értelmezhető. A kommunikációképtelen, nyelvi problémákkal küszködő egymás mellett lévő, alaktalan tömegember(iség) drámája ez. A színészek jól működnek együtt a darabbal. Az ámerikái álcentussal beszélő vendég szerepét Márton Andrásra öntötték. Az ő személyisége egyébként is egy kicsit a századelőt idézi. Olyan, amerikai nagybácsis típus. Mondjuk a tapsrendnél ez már egy kicsit gőgnek hat. Úgy nézett ki, mintha unná az egészet. Krum Ádám a pécsi színházi élet egyik jellegzetes karakterszínésze (mondjuk a Mediterrán fővárosban csak ilyenek vannak). Aki jól csinálja azt, amit csinál, de többet, egy kicsit mást attól, amilyen Ő, nem lehet várni. Egyébként gimnazistaként, amikor elkezdtem néhány pécsi színházi darabot megnézni, Ő volt az egyik kedvencem. Természetesen azóta már sok nála jóval tehetségesebb színészt láttam a színpadon, mégis megmagyarázhatatlanul tetszik a groteszk játéka. Vári Éva kellemes színfolt volt a színpadon, kiválóan formálta meg az értetlen feleség szerepét. Persze hálás szerep ez, hiszen számos poén forrása a feleség egyes oda nem illő közbeszólásai. Töreky Zsuzsa karakteres hangja jól passzol a „kikezelt”, idegesítő Nő szerepéhez.
Spiró drámája elnyerte az 1997/1998-as évad Legjobb új magyar drámája díjat, az előadás megkapta az 1997. évi Stúdió és Alternatív Színházi Fesztivál fődíját, 1998-ban az Országos Színházi Találkozón a Legjobb előadás díját.
Spíró drámája jó kis darab. Élveztem az előadást is, ugyanakkor egészen nem lökött hanyatt.

(fotók: Tóth László http://pecsiharmadikszinhaz.hu/)

Oscar Best Picture Winners

Összegyűjtöttem az eddigi győzteseket a legjobb film kategóriájában az Oscar díj történetében. A díjazottak listája egyfajta képét ad az amerikai film történelméről is.

OSCAR

year
Best Picture winner
director
awards (a film díjainak száma)

1927/28
Wings
William A. Wellman
2

1928/29
The Broadway Melody
Harry Beaumont
1

1929/30
All Quiet on the Western Front
Lewis Milestone
2

1930/31
Cimarron - Cimarron
Wesley Ruggles
3

1931/32
Grand Hotel
Edmund Goulding
1

1931/32
Cavalcade
Frank Lloyd
3

1934
It Happened One Night
Frank Capra
5

1935
Mutiny on the Bounty
Frank Lloyd
1

1936
The Great Ziegfeld
Robert Z. Leonard
3

1937
The Life of Emile Zola
William Dieterle
3

1938
You Can't Take It with You
Frank Capra
2

1939
Gone with the Wind
Victor Fleming
10

1940
Rebecca
Alfred Hitchcock
2

1941
How Green Was My Valley
John Ford
5

1942
Mrs. Miniver
William Wyler
6

1943
Casablanca
Michael Curtiz
3

1944
Going My Way
Leo McCarey
7

1945
The Lost Weekend
Billy Wilder
4

1946
The Best Years of Our Lives
William Wyler
8

1947
Gentleman's Agreement
Elia Kazan
3

1948
Hamlet
Laurence Olivier
4

1949
All the King's Men
Robert Rossen
3

1950
All about Eve
Joseph L. Mankiewicz
6

1951
An American in Paris
Vincente Minelli
6

1952
The Greatest Show on Earth
Cecil B. DeMille
2

1953
From Here to Eternity
Fred Zinnemann
8

1954
On the Waterfront
Elia Kazan
8

1955
Marty
Delbert Mann
4

1956
Around the World in 80 Days
Michael Anderson
5

1957
The Bridge on the River Kwai
David Lean
7

1958
Gigi
Vincente Minelli
9

1959
Ben Hur
William Wyler
11

1960
The Apartment
Billy Wilder
5

1961
West Side Story
Robert Wise, Jerome Robbins
10

1962
Lawrence of Arabia
David Lean
7

1963
Tom Jones
Tony Richardson
4

1964
My Fair Lady
George Cukor
8

1965
The Sound of Music
Robert Wise
5

1966
A Man for All Seasons
Fred Zinnemann
6

1967
In the Heat of the Night
Norman Jewison
5

1968
Oliver!
Carol Reed
6

1969
Midnight Cowboy
John Schlesinger
3

1970
Patton
Franklin J. Schaffner
7

1971
The French Connection
William Friedkin
5

1972
The Godfather
Francis Ford Coppola
3

1973
The Sting
George Roy Hill
7

1974
The Godfather Part II
Francis Ford Coppola
6

1975
One Flew over the Cuckoo's Nest
Milos Forman
5

1976
Rocky
John G. Avildsen
3

1977
Annie Hall
Woody Allen
4

1978
The Deer Hunter
Michael Cimino
5

1979
Kramer vs. Kramer
Robert Benton
5

1980
Ordinary People
Robert Redford
4

1981
Chariots of Fire
Hugh Hudson
4

1982
Gandhi
Richard Attenborough
8

1983
Terms of Endearment
James L. Brooks
5

1984
Amadeus
Milos Forman
8

1985
Out of Africa
Sydney Pollack
7

1986
Platoon
Oliver Stone
4

1987
The Last Emperor
Branardo Bertolucci
9

1988
Rain Man
Barry Lavinson
4

1989
Driving Miss Daisy
Bruce Beresford
4

1990
Dances With Wolves
Kevin Costner
7

1991
The Silence of the Lambs
Jonathan Demme
5

1992
Unforgiven
Clint Eastwood
4

1993
Schindler's List
Steven Spielberg
7

1994
Forrest Gump
Robert Zemeckis
6

1995
Braveheart
Mel Gibson
5

1996
The English Patient
Anthony Minghella
9

1997
Titanic
James Cameron
11

1998
Shakespeare in Love
John Madden
7

1999
American Beauty
Sam Mendes
5

2000
Gladiator
Ridley Scott
5

2001
A Beautiful Mind
Ron Howard
4

2002
Chicago
Rob Marshall
6

2003
The Lord of the Rings: The Return of the King
Peter Jackson
11

2004
Million Dollar Baby
Clint Eastwood
4

2005
Crash
Paul Haggis
3

2006
The Departed
Martin Scorsese
4

2007
No Country for Old Men
Ethan Coen and Joel Coen
4

80. alkalommal osztották ki az Oscar díjakat

Minden évben elolvasom az Oscar jelöltek és győztesek listáját, de utoljára tizenéves koromban vártam olyan izgatottan a díjátadó ceremóniát, mint ebben az évben. Ennek oka, hogy kedvenc rendező(pároso)m Joel és Ethan Coen erőteljesen érintve voltak az ügyben, és úgy éreztem ez az év lehet az, amikor végre a nekik már régóta kijáró elismerésként kézhez kaphatják a jól megérdemelt arany szobrocskát. Minden jel az Ő győzelmükre mutatott, besöpröttek szinte valamennyi valamire való amerikai kritikusi díjat, sőt a rendezők, a forgatókönyvírók céhe is őket találta idén a legjobbnak. A legismertebb díjak közül Golden Globe és a BAFTA volt az, aki nem állt melléjük (bár Angliában a rendezői díjat is megkapták). Az előbbi talán európaisága, az utóbbi pedig – biztos vagyok benne, hogy – angolsága miatt a Ian McEwan könyvéből készült, Vágy és vezeklést jutalmazta. Az utóbbi években évről-évre csalódtam az Akadémia döntéseiben. Tavaly az izgalmas, és fordulatos hongkongi akciófilm, a Szigorúan piszkos ügyek remakejét, A téglát találták a legjobbnak, olyan filmek mellett mint például Inarritu Bábelje. Erre a gyalázatra még az sem volt számomra elfogadható indok, hogy Martin Scorsesét már jó pár filmjéért megérdemelte a kitűntetést. Ha egy film nem jó, nem szabad díjazni. Ne feledkezzünk meg a 2006. év rossz döntéséről sem, amikor az Ang Lee által rendezett Brockback Mountain csúszott le a giccses Ütközések miatta legjobb film oscarjáról (Ang Leet legalább megdobták egy rendezői oscarral), és akkor a kitűnően kivitelezett Good Night, and Good Luckról nem is beszéltem. Számos – szerintem – érthetetlen döntést lehetne felsorolni (Gladiátor, Titanic, Chicago), persze tudom, hogy évek folyamán sokat változott az ízlésem is, sőt azt is tudom, hogy akadnak olyan évek, amikor kevés a jó film, valamikor pedig dömpingje van az értékes alkotásoknak. Az utóbbi tizenöt év amerikai filmtermését (mert azt el kell fogadni ez amerikai filmünnep, a világ filmművészete egyetlen egy kategóriába be van skatulyázva), jelöltjeit, ennyire erős mezőny a legjobb film kategóriájában utoljára – szerintem – 1993-ban (A szökevény, Apám nevében, Zongoralecke, A napok romjai, Schindler listája) és 1994-ben (Forrest Gump, Négy esküvő és egy temetés, Ponyvaregény, Kvíz Show, A remény rabjai) volt.
Az idei öt – a legjobb film kategóriájában – jelölt alkotás közül hármat volt szerencsém eddig látni. A Vágy év vezeklés fogadtatása nagyobb durranással indult és végére kifulladt, ahogy a film is. Amíg a történet a gyerekkorban elkövetett bűn külvilágtól elzárt világában mozog, addig kiválóan működik minden, aztán a film második felére kifullad az egész, hogy a lezárással ismét helyrehozzon valamit. Összességében azonban elmondható, hogy nem érdemelhette meg a legjobb filmért járó szobrocskát. A főszereplők súlytalanok, nem adnak igazi erőt a filmnek. A legjobb, a vásznon pár pillanatra feltűnő, az idős Brionyt alakító Vanessa Redgrave, és a gyerek Brionyt alakító Saoirse Ronan.
A Michael Claytont és a Junot sajnos még nem sikerült megnéznem. Míg előbbiről az hírlik, hogy a klasszikus, nagy stúdiós, politikai krimi műfajába tartozik, kiválóan levezényelt és erős színészi jelenléttel megspékelt előadásban, addig az utóbbit a tavalyi meglepetésfilm, A család kicsi kincséhez hasonlítják.
Látatlanban is ki merem jelenteni, hogy ebben az erős mezőnyben is a tavalyi szezon két legkiemelkedőbb darabja a Coen fivérek és Paul Thomas Anderson mozija volt. Ahogy már korábban is írtam, a Coen testvérek, már korábbról a kedvenceim közé tartoznak, így elfogult vagyok velük. Ebből az alapállásból sem tudtam volna eldönteni, melyik filmnek adjam le a voksomat. A Vérző olaj végső győzelme kapcsán talán kicsit szomorúbb lettem volna, ám nem vitattam volna ennél felállásnál sem a döntés jogosságát.

A végeredmény azonban azt mutatja, hogy idén az Akadémiának helyén volt az esze. A No Country For Old Men összesen 4 szobrocskát vihetett el, ezek közül a testvér pár háromszor is a pódiumra állhatott (a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb rendezés, és – mint producerek – a legjobb film), illetve Javier Bardem megkérdőjelezhetetlen alakítását jutalmazták még. Nem szomorkodhatott azért nagyon a There Will Be Blood stábja sem. Daniel Day-Lewis – ugyancsak egyértelmű díjazása – nyert a férfi főszereplők között és az operatőr Robert Elswit is győztesen hagyhatta el a termet.
Az erős mezőnyt mutatja az is, hogy minden fontosabb filmnek jutott egy díj: a Juno a legjobb eredeti forgatókönyv (Diablo Cody), a Michael Clayton a legjobb női epizódszereplő (Tilda Swanton), a Sweeney Tood a legjobb látványterv (Dante Ferretti és Francesca Lo), a Vágy és Vezeklés a legjobb filmzene (Dario Marianelli) kategóriájában nyert. A Peter Greengrass által rendezett, agyondicsért akciófilm, a Bourne Ultimátum három technikai díjat zsebelt be (vágás, hang, hangvágás). A színésznők között a Piaf címszerepét alakító, Marion Cotillard lett a győztes (A film emellett a legjobb smink díját is bezsebelte). Ami számomra érthetetlen évről-évre, hogy a legjobb idegen-nyelvű filmek kategóriájából hogyan maradhat ki a kortárs európai és távol-keleti filmművészet színe java. Volt idő, amikor Bergman, Antonioni és társai is beválogatásra kerülte, de a mai „nagyok” kiestek az Akadémia látószögéből (a teljesség kedve nélkül: Lars von Trier, Kim Ki-duk, Kitano Takeshi, Michael Haneke filmjei az oscar közelébe sem kerülnek).
Ebben a kategóriában évről-évre a filmes közönség előtt ismeretlen filmek kerülnek díjazásra, többségüket például Magyarországon be sem mutatják (persze ez a magyar filmforgalmazás hibája). A legnagyobb döbbenet számomra idén az volt, hogy Cristian Mungiu Arany Pálmával jutalmazott és európai filmdíjas alkotása, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap be sem került az öt jelölt közé. Véleményem szerint, ezt a kategóriát innentől kezdve komolyan sem lehetett venni.
Néha akad egy-egy film ,aki európai létére, az idegen-nyelvű kategóriából, mint árnyékból kilépve, bekerül a verseny forgatagába. Idén ez a film Julian Schnabel – hazánkban a szerencsésebbek által már látott – 2 Golden Globe díjas alkotása, a Szkafander és pillangó volt. A súlyos szélütés következtében mozgásképtellené váló Jean-Dominique Bauby-ról – aki az Elle France főszerkesztője volt – szóló történet azonban díjazás nélkül maradt. Rend kedvéért a legjobb idegen-nyelvű film, az osztrák „A pénzhamisítók” lett.
Idén is kiosztásra kerültek tehát a díjak, immár 80. alkalommal. Nem osztozom azonban azoknak a véleményében, akik azt mondták, hogy idén a Coenéket kárpótolják, ugyanúgy, mint tavaly Scorseset. Véleményem szerint a fivérek megérdemelték ezért a filmjükért a díjakat, Scorsese nem. Ebből a megközelítésből Coenéket nem kárpótolták, hanem jutalmazták, Scorseset viszont a régi filmjei miatt egy rossz filmért tűntették ki.
Az Oscar továbbra is Amerika filmes ünnepe marad, ahonnan minden más kiszorul, továbbra is nagyobb szerepet játszik a filmes lobbi, a stúdiók közötti viadal, mint a filmek színvonala, de idén ezek a momentumok szerencsésen jöttek össze, így két emlékezetes alkotással is gazdagodhattunk.

Egyéb díjak:

Legjobb jelmez: Erzsébet - Az aranykor
Legjobb vizuális effekt: Az arany iránytű
Legjobb rövidfilm: Zsebtolvajok Mozartja
Legjobb rövid animációs film: Péter és a farkas
Legjobb animációs film: L’ecsó

(megjegyzés: nagyon bírtam szeretni, mégis a Persepolis jobb, csak épp egy Pixar film elelnében semmi esélye sem volt.)

Legjobb betétdal: Glen Hansard és Marketa Irglova (Once)
Legjobb rövid dokumentumfilm: Freeheld
Legjobb dokumentumfilm: Taxi to the Dark Side

(képek: www.origo.hu)

Henning Mankell: Szent Iván-éji gyilkosság; M-érték Kiadó Kft., Budapest, 2007

Krimit olvasni általában olcsóbb irodalmi szórakozásnak számít, az e műfajon belül megjelent könyvek a szórakoztató irodalom, a ponyva, a siker könyvek közé tartoznak. Nyílván a nyomozás, a titkok felfedése, a rejtély megoldása állandóan visszatérő motívum az irodalomban (nem csak a krimi műfaján belül találkozunk vele, példa erre a múlt héten elhunyt Robbe-Grillet regényei). Nem tisztem, és nem is szeretnék műfajelemzést tartani ehelyütt, csak néhány személyes megjegyzést szeretnék tenni. A köztudatban a krimi a szórakozással jár együtt. Ha a bűnügyi regényekre gondolunk az olvasónak elsőre – azt hiszem – Agatha Christie jut eszébe, aztán a többiek: Arthur Conan Doyle, Raymond Chandler, George Simenon, Dean R. Koontz vagy Lawrence Block és a többi.
Az utóbbi években olykor elő veszek egy-egy bűnügyi regényt, természetesen szórakozni akarok, nem mély filozófiai tartalommal bíró posztmodern darabot olvasni széthulló világunkról. Ugyanakkor nekem is meg van az ízlésem e téren. Lawrence Block mellett Henning Mankell könyveit olvasom rendszeresen.
A szerző 1948-ban született Svédországban, ma már Mozambikban él. A bűnügyi regényei – ugyanis emellett ifjúsági regényeket is ír – Svédországban, azon belül is Skane vidékén, Ystadtban játszódnak. Krimijeinek a főhőse a helyi rendőrkapitányság legelismertebb tagja – és nem főnöke – Kurt Wallander nyomozó. Mankell világának egyik szimpatikus ismérve az, hogy ellentétben a klasszikusnak említett krimi szerzőkkel (úgy, mint Chritie vagy Chandler), de még a maiak közül is sokakkal – gondoljunk csak Block Scudderéra – nem egy magányos lángelmét helyez történetei középpontjában. Ugyan köteteinek egyértelmű főszereplője Kurt Wallander, mégis a bűn felderítése egy igazi csapatmunka. Igazából ez, a fáradtságos és olykor lassan előrehaladó, mindig az elejére visszatárni kényszerülő rendőri munka végigkísérése, teszi igazán izgalmassá Mankell műveit. Az olvasó részese lesz a nyomozásnak. Sosem éreztem egy Agatha Chrsitie (mondjuk eddig csak kettőt olvastam, de olyan mintha ismerném az összeset) kriminél se, hogy túlzottan gondolkodnom kellene, vagy kétségek között kellene őrlődnöm. Ennek egy másik oka Mankell műveinek terjedelme. A detektívregény korai klasszikusai még karcsú kötetekben láttak napvilágot, a jellemző terjedelem a kétszáz-háromszáz oldalas regény volt. Persze egy népszerű műfaj esetében talán ez azzal is indokolható volt, hogy a fogyasztók gyors szórakozásra vágynak, és lusták az olvasásra, egy nagyobb terjedelmű könyv esetében megijednek, kézbe sem veszik. Manapság már ez a tendencia megfordulni látszik, különösem Mankell műveinél. A Szent-Iván éji gyilkosság az ötödik könyv, amit tőle olvastam, de az első kezembe került regénye (A gyilkosnak nincs arca) kivételével, valamennyi krimitől szokatlanul hosszú (5-6 száz oldalas) terjedelmű. Ráérősen bontakozik ki a történet, és részesei lehetünk a nyomozás minden egyes momentumának, legyen az kín és szenvedés, és legyen az siker.
Mankell süllyedő világnak rajzolja le Svédországot, ahol a bűnözés napról napra rémisztőbb méreteket és minőséget ölt. Az ystadti körzet rendőrei még hagyományos módon indulnak neki a gyilkos (merthogy mint a legjobb krimikben itt is egy gyilkost keres egy város, egy vidék) személyének a felkutatásában: kinek lehetett személyes indítéka megölni három fiatalt, aki Szent Iván éjjelén letűnt korok ruháiban a világ elől elrejtőzve szeretnek ünnepelni. Vagy miért ülték meg kollégájukat, a Mankell olvasok által már jól ismert, Svedberget? A nyomozás során aztán mindig bebizonyosodik, hogy idejétmúlt ez a módszer. Újabb és újabb, látszólag össze nem illó, indokok kerülnek napvilágra. Nincs semmi érzelmi alap, hanem idegenség és gépiesség, már-már elvszerűség. Mankell krimijei a romló világ képét a megmagyarázhatatlan erőszak előtérbe helyezésével állítja be. A nyomozók, egyőttal az olvasó is, a végére egyre inkább felfogja, hogy sosem kaphat megnyugtató választ, mi mirt történt.
A szerző regénye a svéd társadalom számos problémáját felvonultatják. Az elterjedt bűnözés ellenére csökkentik a rendőrség állományát, és megjelenik a jóléti társadalmak esetében élesen jelentkező bevándorlási hullám okozta bűnözés. Nem egy könyve háttere Afrika valamely titokzatos vidékéről indul útnak. A Szent Iván-éji gyilkosság ebben az esetben kivétel, a történet nem hagyja el Svédország határait. Mankell történetvezetése ugyanakkor ez esetben is a tőle jól megszokott, mégis megunhatatlan séma szerint alakul. Mankell ugyanis megmutatja a gyilkos a gyilkosság pillanatában, csak éppen ismertető jegyeit nem láthatjuk, viszont olvashatjuk a gyilkosság pillanatában képződött gondolatait. El kell telni aztán 2-3 száz oldalnak, mikor újabb, a rendőrség által nem ismert – információt kapunk a tettesről, ám sosem annyit, hogy nem élhetnénk át a rendőrség kínjait, melyet a nyomozás stagnálása okoz.
Mankell közelebb hozza szereplőit, sokkal töbebt tudunk meg Wallanderről, de még egyes mellékszereplőkről is, mint például Poirot-ról vagy Scudderről. Wallandernek van magánélete. Ugyan volt, amikor Ő is alkohol problémával küzdött, elvált, de sikeredett lányával normalizálnia kapcsolatát, és apja halála előtt apjával is sikerült valamennyire a hangot megtalálni. A Mankell krimik önállóan teljes mértékben megállják a helyüket, ugyanakkor egymás folytatásainak is tekinthetőek. A szereplők gyakran visszaemlékeznek egy-egy nehéz ügyre, magánéleti történésre, amelyekről egy korábbi könyvben olvashattunk. Az egyes regények önmagukban is lebilincselően izgalmasak, aki sorrendben olvassa őket, az megszereti ezt a világot, és régi ismerősévé fogadja a szereplőit.
A könyv fülszövege szerint Mankell könyvei Németországban rendszeresen megelőzik Harry Pottert a népszerűségben, és ez nem akármi.

Oil!

Azt hiszem – annak ellenére, hogy a Coen fivéreknek szurkolok a hétvégi oscar díj kiosztón – nem sértődnék meg, ha Paul Thomas Anderson legújabb filmje vinné el az utoljára átadásra kerülő arany szobrocskák valamelyikét.
A There Will Be Blood Upton Sinclair 1927-ben megjelent, Oil! (magyarul Petróleum) című regényének filmes adaptációja. A történet tulajdonképpen az olaj története, még a Ewingok előtti korból (tudom tudom, ott volt Jockey és Bobby apja is). A film főszereplője Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis vitathatatlanul oscar díjat érdemlő alakítása), az egykezi ezüst bányászból olajmágnássá váló figura, aki nem egy egyszerű ember. A néző nem igazán tudja eldönteni, hogy szimpatizáljon a film központi alakjával, vagy hagyja magát átadni ellenszenvének. „Azt akarom, hogy senki más ne legyen sikeres. Többnyire gyűlölöm az embereket." Tulajdonképpen ez Plainview életigazsága. A film során elhangzik tőle az is, hogy annyi pénzt akar keresni, amiből egyedül minden embertől távol eléldegélhet. Ez sikerül is a végére neki. Természetesen emberileg megbukik, ezt Ő is tudja, de nem az a fajta ember, aki ezt valaha meggyőződésből beismerné.
A film elején kopár, sziklás vidéket látunk és nyugtalanító zenét hallunk, ami az elviselhetetlenségig fokozódik. A film zenéjét, a Radiohead Jonny Greenwoodja komponálta, akinek bevallása szerint, művét Kubrick Ragyogásá-ban hallható Krzystof Penderecki-mű inspirálta. Hónapokkal ezelőtt olvastam egy írást az indexen vagy az origon, amely a film első amerikai kritikáiról szólt. A filmet nézhetetlen mesterműnek titulálták. Nos ennek második részével egyetértek. E titulus első felével viszont az azonosul, aki a hagyományos, nagystúdiós amerikai filmeket képes csak befogadni. A film elő negyedórájában szinte semmi beszéd nincs. A főszereplőt látjuk, ahogy egyedül bányászik a senki földjén, később ahogy az első fúró tákolmányát beüzemelteti, és vödrökkel – az olajban tokától bokáig ázva – dolgozik. Mindeközben e képsorokat aláfesti Greenwood idegtépő kompozíciója. A kezdés nem ígér vasárnapi matinét.
A történet akkor indul be, amikor Plainview kap egy titokzatos tippet, hogy van egy kis városka nyugaton, ahol a földből türelmetlenül elő akar törni az olaj
Plainview úgy dönt, hogy fiával együtt szerencsét próbál a poros Little Bostonban. Ebben az apró koszfészekben, ahol az egyetlen szórakozás a helyi templom fiatal – tenyérbe mászóan karrierista – papja, Eli Sunday (a tehetséges Paul Dano) karizmatikus miséin való részvétel, Plainview és fia valóban megcsinálják a szerencséjüket.
A siker útjai azonban kellemetlenségekkel van kikövezve. Ebből a kiindulási pontból könnyen elmozdulhatna a film egy szájbarágósan elregélt személyes tragédia felé, amelyben egy az olajtól, a pénztől megrészegült ember a történet végére, hiába a gazdagság, mindenkit – aki fontos számára – elvesztvén, egyedül marad. Ez végeredményében igaz is, csakhogy az összkép kicsit másképp hat, mint azt gondolnánk.
A XX. század elején az olaj még kimeríthetetlen természeti kincsnek tetszett, aki olajra lelt, megvalósíthatta az amerikai álmot. Az olaj mennyiségével azonban egyenes arányban nőt a konfliktus. Az olajjal kéz e kézben megjelent a korrupció, a csalás, a gyilkosság. Aki nyerni akart, annak mindent egy lapra kellett tennie.
A film a feszesre szabott sztori, a hiteles látvány, és mesteri rendezés mellett elsősorban Daniel Day-Lewis alakításának köszönhetően lesz mesterművé. Az ír származású színész az utóbbi években ritkán vállal fim szerepeket, de azoknak súlya van (Scorsese New York bandái is az Ő jelenlététől lesz egyáltalán érdemes a megtekintésre). A színész Daniel Plainview ellentmondásos karakterére kiváló választás volt. A film befejezése sokak számára kissé furcsa lehet. Nincs happy end, de nincs sadly end sem. Nincs feloldozás, csak Daniel van, és az Ő makacs kérlelhetetlensége.

(Paul Thomas Anderson: Vérző olaj)