Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?; Agave Kiadó, Budapest, 2005

Amikor tizenévesen láttam a Szárnyas fejvadászt, akkor még azt sem tudtam, hogy Philip K. Dick létezik, igaz Ridley Scott (akinek a – véleményem szerint – túlértékelt filmográfiájából az 1982-es Blade Runner és az 1979-es Alien emelkedik ki) létezéséről is később szereztem tudomást. Azt már akkoriban érzékeltem, hogy itt nem egy egyszerű, gyerekeknek készült sci-fi filmmel van dolgom, de a mű igazi értelmére csak most jöttem rá.
Az irodalmi alapmű, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényt – miután könyvtárból beszerezni nem tudtam – a könyvesboltból szereztem meg magamnak örökbe.
A regény története a számunkra már múlttá vált, a regény megírása idején azonban még távoli jövőnek számító időben, egy Végső Világháború utáni atomszennyezte korban játszódik. Az emberek nagy része kirajzott az Univerzium környező helyeire, a Földön néhány ember, és leginkább a Különlegesek maradtak. A társadalomban megbecsült helyet a valódi, élő állat tartás adja meg, akiknek ez nem adatik meg, azoknak pedig marad az utánzat, a másállat. Az emberek életét a Mercer és az empátiadoboza és televízió huszonnégy órás állandó műsora a Baráti Buster és Barátságos Barátai szabályozza. Az olyan cégek, mint a Rosen Társaság az emberek életének segítségére a humanoid robotokat, az ún. androidokat (Scott filmjében replikánsok) hoznak létre. Amennyiben az andoridok a Földre szöknek, fejvadászok erednek a nyomukba, hogy likvidálják őket.
Ricj Deckard San Franciscoban dolgozik fejvadászként, egyetlen vágya, hogy elektronikus bárányát élő állatra váltsa le. Miután elszabadul 6 új típusú (Nexus 6) android, és Dave Holden, a főfejvadász a kórházba kerül, lehetőséget kap álmai teljesülésére, ugyanis az androidok kiiktatásáért kapott summából élő állatra is futja.
Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? az önazonosság, az öntudat, az önismeret regénye, amelyben a „Honnan jöttem?”, „Hová tartok?” kérdések, mind emberben, mind androidban felmerülnek. A mű emellett (Scott filmje sokkal jobban erre hegyeződik ki) teremtő és teremtett viszonyáról is szól, némileg egy modern Frankenstein-történet. A humanoid robotok külsőleg azonosak az emberrel, azonban hiányzik belőlük az empátia képessége (ezt hivatott ellenőrizni a Voigt-Kampff- teszt). A fejvadász nem kegyelmez senkinek se, aki megbukik a teszten.
Az ember és robot közötti határmezsgyét jelentő empátia Deckardot is kikezdi. Szerelmi légyottba keveredik a Rosen Társaság egyik humaniod alkalmazottjával, majd miután likvidálja az összes szökevényt, az irántuk érzett empátia győzedelmeskedik felette. Deckard valódi tragikus hős, aki csak vesztesen kerülhet ki a helyzetből. Ha empatikus képessége nem fejlődik ki egy holt – ugyanakkor látszólag élő – lény iránt, joggal vetődik fel a kérdés, ki is valóban az android. Az empátia pedig arra a feladatra teszi képtelenné, amit csinál.
Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? nem egyszerű sci-fi, hanem a végső kérdéseket is tartalmazó „filozófikus” mű, amely ma is éppúgy aktuálisan cseng, mint születése idején. Az Agave kiadó igényes kiadásban és kitűnő fordításban dobta piacra a regényt (a bosszantó apróbb elírási és helyesírási hibák ezúttal sem maradhattak el), ínyencségként három érdekfeszítő tanulmányt mellékelve a nem túl hosszú regényhez.

Jo Nesbø: Vörösbegy; Animus Kiadó, Budapest, 2008

Az egykori futballistatehetség, majd rocksztár, Jo Nesbø első regényét még álnéven írta, és így küldte el az egyik kiadóhoz. A regény rögtön díjat nyert. A Vörösbegy című – a szerző sorrendben harmadik, Magyarországon elsőként megjelent – regénye a norvég történelem kevésbé közismert időszakát, a második világháborús évek német megszállását és annak társadalmi kihatását ágyazza be egy, a napjainkba játszó izgalmas krimibe, bemutatva a jelen fasiszta szerveződéseit és a „dicső” múlt felemás megítélését is. Amellett, hogy a regény több szálú cselekménye logikusan és érdekfeszítően felépített, véleményem szerint, ez a történelmi szál adja a Vörösbegy igazi erejét.
Az ex-alkoholista Harry Hole, az oslói rendőrség gyilkossági osztályán dolgozó nyomozója korábban elhíresült ügyei (ausztrál küldetés, bangkoki eset) miatt közismert a rendőrség berkeiben (A korábbi esetek nyílván a korábbi – itthon még ki nem adott – regények történetére utal vissza. Ahogy ez Mankell könyveinél is igaz, most Nesbø esetében saját bőrömön tapasztaltam: a Vörösbegy önmagában is élvezhető könyv, azonban Harry Hole figurájáról a teljesebb képet úgy kapná meg az olvasó, ha a folyamatosan felidézett régi ügyekről ismerete lenne.). Hole az amerikai elnök látogatásakor tévedésből az elnöki biztonsági csapat egyik emberét súlyosan megsebesíti. A bakiból a politika hőstettet csinál, és Harry a Nemzetbiztonsági Szolgálat főtiszti székében találja magát.
Az íróasztal mellé helyezett nyomozó egy jelentésre lel, mely szerint egy férfi egy nagyon ritka, és veszélyes Märklin típusú puskát rendelt. Harry nyomozni kezd a puska után, és lassan egy rendkívül szövevényes ügy körvonalai bontakozik ki, amelynek gyökerei a második világháborús lövészárkokba vezetnek vissza.
Nesbø főhősei is kellő háttérrel rendelkeznek (megismerhetjük magánéletük egy szűk szeletét) ha nem is oly részletesen kidolgozottak, mint Mankell könyvei esetében. Ami leginkább meglepett a könyvben, és éppen ezért jó megoldásnak tartom, hogy az egyik szál felderítetlen maradt a történetben, ami nyílván a folytatás útját is előre kikövezi. Tetszett, mert az igazságérzetemben hiány keletkezett, és ilyet még nem éreztem egy krimi elolvasása után. Merész húzás, de nekem bejött. Hozzá kell tennem, hogy erősen hasonlít ez a napjainkban virágkorát élő tévésorozatokra (tipikusan ilyen a LOST), amelyeknél egy-egy rész, rosszabb esetben egy évad olyan pillanatban fejeződik be, amely esetében a néző (olvasó) tűkön ülve várja a folytatást. Nos, Nesbø könyve jó, és szívesen olvasnám a folytatását, de akár az előzményeit is.

Philip K. Dick: Kizökkent idő; Agave Kiadó, Budapest, 2004

Amerika, Kalifornia az 1950-es évek vége. Reagle Gumm egy álmos, poros kisváros lakója, nővére (Margo), sógora (Vic) és fiúk (Sammy) társaságában él, nem dolgozik, a kenyerét azzal keresi, hogy a helyi lap mindennapi rejtvényét, a „Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke” soron következő feladványát megfejti. Családja nincs, a szomszéd feleségével flörtölget. Tekintettel arra, hogy a játékhoz egyedülálló tehetsége van, hónapok óta Ő vezeti a versenyzők listáját, és a kisvárosban szinte mindenki hírességként, nemzeti hősként kezeli.
A kisvárosi élet eseménytelenül folyik a maga medrében, Gumm azonban egy idő után furcsa dolgokra lesz figyelmes. Úgy érzi, mintha Ő lenne a központja mindennek, mintha mások Ő miatta léteznének. Vic is érdekes dolgokat észlel: A fürdőben a dolga végeztével, a lelógó dróttal akarja lekapcsolni a villanyt, pedig a villanykapcsoló nem is így van kivitelezve a lakásában. A mozdulat ösztönös volt, azonban egyetlen olyan helyre sem emlékezik, ahol hasonló mozdulattal kellene leoltani a villanyt. Sammy-nek egy házi készítésű kristálydetektoros rádióval teljességgel ismeretlen rádióadásokat sikerül befognia…
A lassan kibontakozó történet paranoiás kergetőzésbe kezd átmenni, aztán végére valahogy kifullad a történet. Ügyes ugyan a sarokban megbúvó félelem megjelenítése (látszólag minden nyugodt, békés, ám mindenki – leginkább az állam – mindenben és mindenhol az ellenséget, az „oroszokat”, a „komcsikat” szimatolja), ám a végkifejlet erőtlenül hat számomra. Dick lassanként felfedi az olvasó előtt a rejtély megoldásához vezető kulcsot, azon azonban nem lepődöm meg igazán. Egyszerűen nem nyűgözött le a befejezés. A Kizökkent időben részleteken csúszik el az izgalom, az ötlet végig vitele hibádzik.

Caleb Carr: A Sötétség angyala; Agave Kiadó, Budapest, 2008

A Sötétség angyala című regény A halál angyala folytatása, ám a második kötet önálló létjogosultsága nem kérdőjelezhető meg, az első regény ismerete nélkül is élvezhető olvasmány. Kétségtelen azonban, hogy az első kötet története számos pluszinformációt hordoz magában a regénybeli miliő jobb megértéséhez.
Egy évvel a prostituáltakra speciálódott sorozatgyilkos ártalmatlanná tétele után (Beecham-ügy), A halál angyala történetének idején összetákolt nyomozócsoport ezúttal egy – látszólag – egyszerű gyerekrablási ügy (Libby Hatch-eset) nyomába ered. Hamarosan azonban kiderül, hogy ennél sokkal összetettebb és kényesebb ügy szálait kell kibogozniuk.
Ana Linarest, a manilai spanyol követ lányát elrabolták, aki azonban kis ujját sem akarja mozdítani lánya kiszabadítása érdekében, a kislány édesanyja azonban felkeresi Miss Howardot, aki időközben a New York-i rendőrség kötelékéből kilépve, magánnyomozói praxisba fogott. Laszlo Kreizler épp kényszerszünetet tart az általa vezetet intézet vezetésében, mert egy öngyilkossági eset miatt az intézet működőképességének vizsgálatát rendeleték el, így barátai rábeszélésére nagy erővel veti bele magát a kényes ügybe. Az ügy megoldásából ezúttal sem maradhat ki, John Schuyler Moore, a Times – egykori vagy jelenlegi – bűnügyi tudósítója, az Isaacson testvérek, valamint segítőik Stevie Tagger és Cyrus Montrose sem.
A Sötétség angyala nem foglalkozik olyan mélységekben a XIX: századi New York részletes megjelenítésével, mint elődje, azonban számos újabb korabeli információval leszünk gazdagabbal, amelyek ismételten Carr gondos kutatómunkájának eredménye. Carr számos, a regénybeli időt meghaladó, akkoriban vitatott, ma már széles körben elismert nyomozati technika (laboratóriumi munkák és a ballisztikai vizsgálatok), pszichológiai elmélet, össztársadalmi gondolkodás eredményeit dolgozza bele a történetbe.
Ötletesnek tartom a narrátori szereplő kicserélését. Ezúttal is körülbelül húsz év távlatából nézhetünk vissza a történtekre, ám ezúttal nem az újságírással foglalkozó Mr. Moore tollából ismerjük meg a nyomozás részleteit. A Sötétség angyalának elbeszélője a doktor által felkarolt, egykori utcagyerek, Stevie Tagger, vagy ahogy sokan ismerik, Csöves Stevie. A könyv stílusán is érezhető a narrátor-váltás, ahogy Mr. Moore is értékeli Stevei munkáját egy kiszólásában: "...: az elbeszélést csak lendületessége tartja egyben, egyébként sajnálatos módon hiányzik belőle a stílus." Carr könyvében azonban – véleményem szerint – ez stílusbravúr (kíváncsian várom, hogy ki lesz a készülőben levő, Az Armageddon angyala című kötet narrátora).
Ámulatba ejtő, ahogy Carr különféle zsánereket vegyít egymással, a nevelőregények, a melodráma műfaja, a lélektani krimi, a bírósági dráma, stb. elemeit pontos arányérzékkel gyúrja egy masszába. A történet során az üldözött személyre ezúttal hamar fény derül, ám a felelősségre vonás sokkal nehezebb, mint gondolnánk, Carr az angolszász bírósági büntetőeljárás tárgyalási szakából is kimerítő ízelítőt ad az olvasója számára.
Caleb Carr 1997-ben megjelent regénye, Görgey Etelka kitűnő fordításában, briliáns alkotás. Nem jobb és nem rosszabb A halál angyalánál, hanem éppolyan élvezetes olvasmány. Amennyire koherens a két könyv világa, annyira egymástól elütő. A kiadás ezúttal is jó iparos munka, néhány apróbb nyomdahibától eltekintve.

„You’ve changed things. Forever.”

1939-ben Superman sikerén felbuzdulva, a National Periodical Publications (később: DC Comics) – Amerika legnagyobb képregény kiadója – szerkesztőket kért fel, több szuperhős létrehozására. Bob Kane és Bill Finger író részben a Zorro-legenda alapján létrehozta Batman karakterét, aki először a Detective Comics 27. számában bukkan fel, amelyet 1939. májusában adtak ki.
Batman a legmodernebb technikákat, intelligenciáját, ösztöneit és testi erejét használja fel, de nincsenek neki szuper érzékei, különleges képességei vagy természetfeletti ereje. Ebben különbözik a többi szuperhőstől. A polgári életben álcája a milliárdos üzletember, Brice Wayne, aki gyermekkorában egy rablótámadás során elvesztette szüleit, később ennek köszönhetően elhatározta, hogy életét a bűn üldözésének szenteli.

A negyvenes évek filmes feldolgozások (Batman 1943 a 15-részes Columbia-sorozat; Batman és Robin 1949) hamisítatlan vasárnapi rajzfilm-matinéhősként mutatta be a Denevérembert, aki folyamatosan csapdába esik, küzd, harcol. Tizenöt évnyi mélyzuhanás után, a 60-as évek derekán Batman is eljutott a televízió sorozatok világába. Az Adam West főszereplésével készült széria széles körben ismertté tette a Denevérembert. A televíziós sorozat és a 1966-ban készült, első moziváltozat, a Batman: The Movie (rendező: Leslie H. Martinson) komikus stiláris túlzásokkal teletűzdelt pop-art jellegű kavalkád volt, amely a szuperhős paródiájává vált.
A képregény világában már a hatvanas évek közepétől kezdődően, Batmant néhány kiváló alkotó (Neal Adams, Denny O'Neil) egy valóságosabb és árnyasabb világba vezeti, minek hatására 1979-től Michael E. Uslan (aki először vezetett egyetemi kurzust a képregényről Amerikában a 60-as évek végén) minden produceri erejével azon kezdett munkálkodni, hogy összehozzon egy immár a megreformált képregényhez méltó, nagyszabású és sötét tónusú Batman-filmet. A Uslannek ez végül csak 1989-ben sikerült az addig eltelt tíz esztendőben azonban a Denevérember forradalmi metamorfózison esett át.
Frank Miller 1986-os Batman: The Dark Knight Returns című comics a gyermeteg Batman-koncepcióktól teljesen elszakadva, visszatér a gyökerekhez, és egy nyomasztó, szorongásokkal teli groteszk világot teremt. Miller Batmanje, az önbíráskodásra berendezkedett hérosz, ellentmondásos figura.
A Warner Brothers vállalkozása több évtizedes lemaradással a filmadaptációk terén is meghozta a szükséges váltást. Az 1989-es moziváltozat alapját Alan Moore-Brian Bolland A gyilkos tréfa című képregénye (1990 januárjában ezzel az egyfüzetessel kezdte meg röptét a denevér Magyarországon) adta.
Ez a széria éles határral elválasztva két részre osztható. Az első, a Tim Burton nevével fémjelezett Batman (1989) és Batman visszatér (1992) komor, erősen stilizált, neogótikus látványvilágot teremtett, amely ügyesen elegyített a képregény és a film alapvető erényeit. Joel Schumacher két opusza (Mindörökké Bartman 1995; Batman és Robin 1997) teljesen erőtlen, nélkülöz mindenféle tehetséget és ötletet, gyatra giccs.
Joel Schumacher nyolcévnyi mélységbe taszította a Batman univerzumot. Szerencsére azonban az eredeti és izgalmas Memento, valamint az igényes bérmunkának tekinthető Tökéletes trükk alkotója Christopher Nolan újra értelmezte a mozi számára is a Batman kultuszt. A 2005-ben moziba került Batman Begins egy hús-vér szuperhőst mutatott fel a nézőnek a korábbi papírmasé figurához képest. Nolan a 80-as évekbeli Frank Miller szériához nyúlt vissza. Nolan filmjei sok szempontból realisták, akár a karaktereinek motivációit, akár az akciójelenteket, vagy magát Gotham Cityt nézzük.
A legújabb opusz, A The Dark Night bemutatóját hihetetlen mértékű reklámkampány előzte meg, meglovagolva kissé, miszticizálva a tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger halálát. Sosem voltam comics rajongó, a Tim Burton filmeket gyerekként láttam, szerettem, bár nem varázsolt el igazán, Joel Schumacher pedig teljesen elfordította a figyelmemet a bőregérről. A Batman Begins című filmet jóval a moziba kerülése után volt szerencsém látni, leginkább Nolan neve vezetett a videotékába. Nolan nemcsak hogy újraértelmezte a legendát, de összetett történettel, árnyalt jellemekkel állt elő. A bőrcuccba ezúttal Christian Bale bújt, aki – véleményem szerint – sokkal jobb választás volt az elődeinél (Michael Keaton, Val Kilmer, George Clooney).
A The Dark Knight még az első Nolan adaptációnál is tovább megy: Batman esendő, emberi arcát, az örök kétségek között őrlődő, végeredményben az áldozathozatalra is kész hős képét mutatja be. A film egyéb fő- és mellék szerepeiben is remek színészek veszik fel a kiváló karakterek jelmezeit. Aaron Eckhart igazán hitelesen alakítja az idealista főügyész Harvey Dent és a gonosz által maga alá gyűrt Kétarc szerepét. Gary Oldman James Gordon rendőrfőnök, Micha Caine Alfred Pennyworth, Morgan Freeman Lucius Fox, Maggie Gyllenhaal Rachel Dawes, Eric Roberts Salvatore Maroni szerepében remekel, együtt izmos szereplőgárdát alkotnak.
A film – főleg az előzmények ismeretében – Joker, illetve az őt alakító Heath Ledger nagy mutatványa. Jack Nicholson véleményem szerint bármit képes eljátszani, és máig emlékezetes Joker alakítása a Burton féle filmben, de Heath Ledger átírja az eddigi Jokerértelmezést is. Az új film Jokerje az őrült gonosz megtestesítője. Nem tudjuk honnan jön, és merre tart. Teljesen kiszámíthatatlan, nem jön számításba nála sem pénz, sem emberi élet. A Káoszt akarja, létének ez az alapja. Joker tébolyodott, de nem örült, gondolkodásában pedig leginkább Anton Chigurh alakjával rokonítható.
Nolan ügyesen szövi a film történetét, a két és fél órás filmidő észrevétlenül robog előre. Hangos robbanások, látványos autósüldözések, fejlett technika fénylik fel a vásznon. Nolan viszont nem elégszik meg, a Káosz és a terrorizmus elleni harc természetét is kutatja, amelyből egyértelműen kiolvasható a 9/11 utánérzése. Ami viszont a – véleményem szerint – a film legnagyobb erénye, az a szuperhősi mivolt árnyoldalainak bemutatása. A The Dark Knight felteszi azt az alapkérdést, amit – ugyan csekély – ismereteim szerint eddig egyik szuperhősről szóló filmadaptáció nem tett meg: a mindenféle világi hatalomtól, hivatalos erőszakszervezettől független szuperhős létének alapjára kérdez rá, valamint a jó és rossz közötti határvonal vékony voltára mutat rá.
Joker él, de Heath Ledger meghalt. A Batman legendárium a poraiból újra lett teremtve. Azt a kérdést, hogy a The Dark Knight után vajon lehet-e, érdemes-e továbblépni, nehéz megválaszolni, mindenesetre Christopher Nolan magasra helyezte a lécet.

(Christopher Nolan: Batman The Dark Knight)

Lawrence Block: A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian; Agave Kiadó, Budapest, 2007

Block a betörő-sorozatban Kipling és Spinoza után ezúttal a holland festőt, Piet Mondriant ismerteti meg az olvasóval. A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian című könyvben az absztrakt, geometrikus kompozícióiról ismert művész egyik munkája, az 1942-es Kompozíció színekkel című festménye mozgatja a cselekményt.
A született betörő és hobbyantikvárius Bernie hű önmagához és a slamasztikával való szoros kapcsolatához. Ahol Ő tolvajmesterségét akarja gyakorolni, ott előbb-utóbb egy hulla előkerül. Nem kell sokat gondolkodnia a rendőrségnek, hogy kit vegyen elő gyanúsítottként a nyilvántartása mélyéről.
Bernie a luxusszállodába, a Charlemagne megy, hogy a gazdag Mr. Onderdonk házi könyvtárának értékét felbecsülje. Persze, ha már ott jár, akkor kihasználja a helyzetet arra, hogy egy másik lakásba is betekintsen… Carolyn, társa a bűnben, a Pudliművek tulajdonosa, letaglózó hírrel várja: macskáját, Myanmart elrabolták. A váltságdíj meg negyedmillió dollár a kis házi kedvencért. Mindeközben a könyvgyűjtemény tulajdonosa gyilkosság áldozata lesz, a lakás meg tele van Bernie ujjlenyomataival. Aki az ügy körül megfordul, az egy Mondrian-festményt keres Bernien, ami évtizedekkel ezelőtt tűnt el, pedig még csak el sem lopta. Ez a festmény volt az, ami Mr. Onderdonk kanapéja felett a falon lógott, de számos múzeumban is megtalálható…
Bernie, ahogy az egyel később megjelent kötetben, A betörő, aki eladta Ted Williamst-ben a történet végén az ügy érintettjei részvételével tartott szeánszon tisztázza magát a gyilkosság vádja alól, megnevezi az igazi tettest, nem mellesleg némi anyagi juttatást is szerez magánk és barátainak. Nem igazán kedvelem az afféle megoldásokat, amelyekre a Poirot féle szuperzseni hajlamos. Block ebben a könyvben is kevés információ birtokában tartja az olvasót, és teljesen tudatlanul áll Bernie előtt, aki rájön mindenre fű alatt. Az ügy részleteit pedig a krimi történelemben jól bevált leleplezés során tálalja az olvasó elé. Természetesen Block betörő sorozata sokat épít a humorra, így ezt a fajta megoldást egyféle görbe tükörnek is tekinthetjük azoknak a krimiknek, amelyek nagy mestere például Agatha Christie volt.
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian gyorsfogyasztású olvasmány. Nem hat sokáig, de kellemes kikapcsolódást nyújt, ahogy az egész betörős széria. Meg kell említenem az általam eddigiekben és általában dícsért Agave Kiadó ezúttal számos bosszantó elírási hibával dobta piacra ezt a kötetet. Végeredményben viszont elmondhatom, hogy ennek a kötetnek az elolvasásával az Agave Kiadó gondozásában jelenleg megjelent valamennyi Block könyvet már a magamévá tettem.

Elmore Leonard: Glanc; www.krimiklub.hu, (06), 2008. április

„A legnagyobb élő amerikai krimiíró” (The New York Times) áll a Krimiklub.hu kiadásában készült könyv borítólapján. Sosem szerettem az efféle hatásvadász, leellenőrizhetetlen figyelemkeltő szlogeneket, mindenesetre Elmore Leonard neve felkeltette az érdeklődésemet. A Glanc című regény ugyan nem az első Leonard mű a honi könyvpiacon, de korábban csak filmes adaptációk sikere nyomán kerülhetett a Leonard mű a magyar olvasó kezébe. A Szóljatok a köpcösnek!, a Csak lazán vagy a Mint a kámfor című – a film plakátjával illusztrált – könyvek azonban sosem csábítottak engem. Akkoriban ezeket a kiadásokat a film alapján készült termékeknek (elképzelhető, hogy tévesen) tudtam be. Aki ismeri Quentin Tarantinot (1993 óta ki ne ismerné), az is sokat hallhatott már a jelenleg 82 éves szerzőről. A kiadó sem feledkezett meg erről a kapcsolatról, és nem átallott egy QT mondattal megtoldani az idétlen PR szlogenek sorát („Imádom Elmore Leonardot. Rengeteget köszönhetek neki, az ő könyveit olvasva alakítottam ki a stílusomat.”) A Glanc is megért ugyan egy televíziós filmadaptációt (1988, rendező: Sandor Stern), de aligha hiszem, hogy erre valaki is emlékezne, vagy láthatta volna. Én biztosan nem találkoztam vele.
Az 1985-ben íródott könyv a ponyva kiadásokra jellemző, már említett ajnározó mondatoktól eltekintve jó munka, és a zsebkönyv mérete is csalogatja az olvasót. A könyv bevezetőjében Stephen King áradozik Elmore Leonardról. Ezen sikerült felülemelkednem, és szerencsémre belevágtam a könyvbe.
Vincent Mora, Miami utcáin szolgál és véd. Egyik este egy rabló megsebesíti. Miután kikerül a kórházból, betegszabadságra Puerto Ricóba utazik. Iris Ruizzal, a helyi prostituálttal itt találkozik. A gyönyörű nőt szeretné a rá leselkedő veszélyektől megóvnia, de próbálkozásai eredmény nélkül maradnak. Iris Atlantic City egyik szállodaépületének erkélyéről lezuhanva szörnyethal. Vincent a lány gyilkosa után veti magát, illetékességi területén kívül, saját szakállára nyomoz. A nyomok a csillogó-villogó kaszinók világába vezet. Miközben Vincent a gyilkos után kutakodik, Teddy Magyk személyében egy kisstílű, bosszúszomjas figura minden energiáját abba fekteti, hogy Vincenten megbosszulja hét évvel korábbi bebörtönzését.
Leonard nem építi fel karaktereit olyan míves gondossággal, mint Mankell vagy Carr, ő e tekintetben a hagyományos bűnügyi regénybe illő karakterábrázolás gyakorlója. A szereplők magánéletéről, motivációról a kelleténél többet nem árul el. Karaktereket alkot, és nem személyiségeket ábrázol. Természetesen ezt nem rovom fel hibaként még akkor sem, ha Mankell és Carr könyvei épp emiatt nyűgöztek le. Könyve nem sodró lendületű, ám több szálon futó történetfűzésével és dialógusaival köti le az olvasó figyelmét. Ahogy a Szóljatok a köpcösnek! Chili Palmere, úgy Vincent Mora is csavaros észjárásával állja meg a helyét a prostituáltakkal, alvilági figurákkal, szerencsejáték-függőkkel, szálloda tulajdonosokkal terhelt közegben (filmes párhuzamként Tom Reagan alakja jut eszembe a Coen univerzumból – Miller’s Crossing).
Első találkozásom az író Elmore Leonarddal jóra sikeredett, érdemes lesz a krimiklub.hu kiadásaira is odafigyelni.