Lawrence Block: Nyolcmillió halál; Agave Kiadó, Budapest, 2007

Matt Scudder ezúttal könnyű feladatot kap. Egy prosti bízza meg azzal, hogy a stricijének adja be azt, hogy ki akar lépni a bízniszből. Scudder teljesíti a küldetést, a vártnál könnyebben. A gyakorlott olvasó, főleg hogy még csak a könyv alig pár oldalán jutottunk túl, tudja már, hogy itt még történni kell valaminek. Aki pedig Lawence Block Scudder sorozatát ismeri, az tudja, hogy egy gyilkosságnak kell következnie. Nem csalatkozunk. A prostit megölik, elég brutális módon. A strici – akit első nekifutásból a gyilkosnak vélnénk – pedig megbízza Scuddert, hogy derítse ki : ki a gyilkos.
Agathe Christie helyett, ha könnyed olvasmányra vágyom, Block könyveit veszem a kezembe (Henning Mankell egy más tészta, Ő ver mindenkit nálam eddig a krimi múfaján belül).
Az Agave Kiadó eddig 5 kötetnyit jelentetett meg Bernie Rhodenbarr történeteiből, megismertette a magyar olvasókkal a Bérgyilkos trilógiát, és a Scuder sorozatnak is ez az 5. darabja.
Scudder, a rendőrségtől kilépett magánkopó. Évekkel ezelőtt rablókat üldözött, mikor egy, a pisztolyából eltévedt, golyó egy kislány életét oltotta ki. Az alkohol azóta a barátja. Nem újszerű az alkoholista nyomozó alakja a krimi irodalomban, aki az utca mocskának látványát csak a pohár fenekén keresztül bírja elviselni.
Az utóbbi időben egyre laposabbnak éreztem a Block írásokat. A betörő sorozat forgatőkönyve könnyen felvázolható: Adott egy betörés, ahol Berniet megelőzik. A tett helyszínén egy hulla hever, és Bernie nyomában lohol is már a rendőrség. Bernie feladata ezután nem lehet más, minthogy megtalálja a gyilkost, és maga helyett a rendőrségnek tálalja, és megpróbáljon a lehető legjobban kijönni a szorult helyzetből.
A Scudder sorozat állandósult alapszituációja az, hogy valaki betéved Scudder törzshelyére, az Armstrongba, hogy a nyomozótól egy szívességet kérjen. Scudder erkölcsisége egyben mérhető. Elnéz mindent, de a gyilkosságot nem. Idegesítően alapos önfejűséggel veti magát a gyilkos nyomába, és sikerrel jár. Közben pedig lecsúszik jó pár bourbon.
Nos a Nyolcmillió halál nem csak a szokatlanul hoszzú terjedelmével tűnik ki az eddigi, hazánkban piacra dobott részek közül, hanem a főszereplő egyre emberibbé tételében is.
Scudder a könyv végére eljut addig a pontig, hogy a “A nevem matt Scudder, passzolnék.” Mondat helyet az Anonim Alkoholisták gyűlésén beismeri alkoholizmusát. Miközben egyre elkeseredettebben próbál meg a gyilkos után futni, küszkódik az ivási ingerével. Persze egy kissé közhelyes az, ahogy a New Yorkban dúló erőszakhullámot egy-egy újságcikkből felolvasott esettel próbálja meg szemléltetni. Egyre többször halljuk azt, hogy szar ez a világ, és Block tollából ez nekem picit unalmasan hatott.
Ami emellett a regény erénye szerintem, hogy Scudder alkoholproblémája rájátszik a nyomozói munkára is. Nehézkesen halad előre az ügy. Az eddigi megszokott bourbon beöntés nélkül nem mennek olyan gördülékenyen a dolgok. A vége nem okoz nagy izgalmat, igazából számomra kicsit érdektelenné is válik a gyilkos személye.
Blockot összeségében jó olvasni, még akkor is ha egy kaptafára faragottak a történetei, a Nyolcmillió halál a Scudder sztorik közül egy kicsit kiemelkedik. Vannak hibái, de szerethető.

Hollywoodi lidércnyomás

Ahogy írtam már korábban, Cormac McCarthy No Country For Old Men című regényét más nem adaptálhatta volna filmre, mint Joel és Ethan Coen. Miért is? Nézzük meg, mondjuk a Fargot, és mást nem is kell ehhez hozzátenni.
A – magyar cím szerint – NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK az Egyesült Államok egyik legvadabb táján játszódik, Texas és Mexikó határán, ahol a két országot csak a Rio Grande választja el egymástól.
Llewelyn Moss a vadászata kellős közepén egy rossz kimenetelű drogügylet nyomaira bukkan a pusztában. Egy-két pick-up, jó pár hulla, egy raklapnyi heroin, és nem messze onnan egy másik hulla társaságában egy táska pénz (kb. 2,5 millió dollár). A baj akkor kezdődik, amikor Moss, az egykori hegesztő, magával viszi a pénzt. Alapjában véve nem lenne semmi gond ezzel, ha nem gondolná fontosnak azt, hogy éjjel visszamenjen a tett színhelyére. A pénzt ugyanis többen keresik.Egy egyszerű, becsületes ember olyan erőszakhullámot indít el, amit még a korosodó, kiábrándult Bell sheriff sem tud megakadályozni. Moss beleillik Coenék antihősei sorába – leszámítva az idétlen vigyorgást – a legközelebbi rokona az autókereskedő, Jerry Lundegaard. Egyiknek sincs fogalma, mibe keveredik, mit indít el. Mindegyik a könnyebb utat válassza, és ez lesz bukásuk alapja. Moss azonban – ellentétben Jerryvel – szófukar lény. Nem véletlen. Ez itt a vadnyugat, XX. századi kiadásban. A No Country egy modern világba oltott western. Itt a szajré, amiért bandák küzdenek. Láthatunk leszámolást, és fegyveres csatát is, csak itt nem a régi faviskók között szólnak a hatlövetük, hanem fém és üveg roppan a sörét és társai hatására. Ez a vidék már nem az a vidék. A jó és a rossz sem az, aminek látszik. Hogyan lehetne akkor itt eligazodni? Bell Sherrif – az ismételten zseniális Tommy Lee Jones – lesz a szócsöve e letűnt kornak. Annak a kornak, ahol létezett ugyan rossz, de megfogható, felismerhető, felfogható volt. Sok helyütt hallottuk már, hogy a drog mindent megváltoztatott, a bűnözés sem a régi. Szerencsére a No Countryban nincs ez ilyen közhelyesen kimondva. A régi szabályok megváltoztak, és nem tudni merre tartanak. Itt van ez az Anthon Chirurgh, akiről nem is tudni, létezik-e egyáltalán. Aki látta, az már nem tud beszámolni róla, ilyen-olyan okból. Nem tudni honnan jött, volt-e gyerekszobája, és nem tudni merre tart, viszont van az embernek egy olyan balsejtelme, hogy ezután mindig itt lesz közöttünk. Chriurgh megtartja a szavát, ha kell nem öl, mert elvei vannak. Javier Bardem elképesztően kelti életre ezt a figurát. Apró mimikával, szinte rezzenéstelen arccal személyesíti meg Chirurgh alakját, és mindeközben sikerül a karakter titokzatosságát megtartania. Josh Brolin a pénztől eszét vesztett kisember látszólagos magabiztosságába burkolt amatőrét profin alakítja, ezután nagyobb kereslet lesz utána is. Woody Harrelson is kap egy rövid és nem éppen hálás szerepet. Ha cinikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy Carson szerepét Steve Busceminek adhatták volna. Ő az, akivel Coenék úgy barátilag, poénból, mindig elbánnak. Persze a karakter Harrelsonra jobban illet, így helyén van ez is.
A film castingja nagyon jó volt. Szerencsére ismét lehet látni olyan karaktereket a filmben, akik láttán nem tudjuk eldönteni, hogy sírjunk vagy nevessünk (mondjuk inkább az utóbbit tettem). Ott van például a benzinkutas, vagy a lakókocsi park recepciós nője. Coenék ebben voltakkorábban zseniálisak, hogy ilyen finoman karakterisztikus alakokkal töltötték meg a filmjüket, a legjobb példa erre korábbról, ismételten a Fargo, de Az ember aki ott se volt-ot is említhetnénk. Hála az égnek, hogy a Kegyetlen bánásmód és a Betörő az albérlőm gagyi karakterei után visszatértek az általuk már kitaposott útra.
Az előbbi megállapításomat tartom az egész filmre is. Az érdekfeszítő, finom humorral fűszerezett thriller szép lassan egyfajta korleletté alakul át. Nem éppen optimista a végkifejlete, de így lesz a történet igazán kerekké. Coenék olyan terepre léptek, ahol igazán az elemükben lehetnek. A testvérpáros kitűnően rakta össze a forgatókönyvet, alig hagyva el valamit a könyvből, szinte egy az egyben felrakták a vászonra a regényt. A filmben nincs zene, ami tökéletes megoldás volt szerintem, mondom ezt annak ellenére, hogy a trailert aláfestő idegtépő ütem és a gitárhang szenzációsan lett összedobva. Sokan a film lassúsága miatt fognak fanyalogni. Ők azok, akik a pörgő, agyonvágott amerikai tucat filmeken nőttek fel. Persze ez ízlés kérdése. Aki a rendezőpáros stílusát szereti, nem fog csalódni, sőt mint a húsz ujját meg fogja nyalni. Nem tartom sokra az Oscar díjat már évek óta, de kíváncsi vagyok, hogy ezúttal menyi eszük lesz.

(Joel and Ethan Coen: Nem vénnek való vidék)

Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék, Magvető, Budapest, 2008

A 2008-as év amerikai filmes díjkiosztó hónapjaiban a Coen-testvérek neve sokszor elhangzott, ahogy remélem az Oscar szobrocskák átadásakor is el fog hangzani egy párszor (erre nyolcszor van esélyük), főleg a végén. A Magvető Kiadó gyorsabb volt, mint a UIP-DUNA Film, hisz a könyv már január végén az olvasók kezébe kerülhetett, míg a már most sokat emlegetett film csak március 6-án kerül a mozikba. Személyes kedvenceim, a testvér-rendező páros olyan alapanyagot kapott a filmjükhöz, amire első ránézésre, ha nem tudom, hogy ebből már filmet forgattak, azt gondolnám, csak ők adaptálhatják a filmvászonra, mondom ezt úgy, hogy még a filmet nem is láttam (jó de velük, elfogult is vagyok, vállalom). Cormac McCarthy idehaza kevéssé ismert, ezelőtt egyetlen regénye jelent meg, Vad lovak címen (amit szintén megfilmesítettek a méltatlanul felkapott Matt Damonnal a főszerepben). A No Country For Old Men (mert hogy nevezzük nevén már a gyereket) 10 eddig megjelent regényéből a kilencedik. Legutóbbi művéért, a The Road című regényért 2007-ben Pulitzer-díjjal jutalmazták.A magyarul „Nem vénnek való vidék”-re elkeresztelt könyv (a cím Yeats Hajózás Bizáncba című versének első sorából jön) nem valami optimista könyv. Valahol Texas és Mexikó határvidékén játszódik a történet. Llewelyn Moss, az egyszerű „főhősünk” (nem mellékesen kiválóan beleillik Coenék legjobb filmjeinek bukott béna főhősei sorába) a pusztaságban három kocsit talál elhagyatottan, körülötte hullák. Az egyik kocsiban találni még némi drogot, és a helyszíntől nem messze egy újabb hulla társaságában egy aktatáskát, olyan 2,4 millió dollárral megtömve. Mit is csinálhatna ilyenkor az ember. Tehetne-e mást, mint hogy magával vigye. Ha nem profi bűnöző, akkor viszont olyan hülyeséget csinál, ami mindenféle racionalitást elfeledtet velünk, visszatér a helyszínre, holott különösebb oka nem lenne rá. Kérdés, hogy ha egyszerre többen is a nyomodban vannak (és ezek közül a legkisebb baj az, hogy köröz a rendőrség), miért ragaszkodsz a pénzhez.A No Country értelmezésemben egy fajta modern időkbe oltott western, ami nélkülöz mindenfajta lányregényes romantikát, és elmossa a rossz és a jó közötti határokat. Itt is pénzért folyik a harc, ahogy egy jól kitervelt vadnyugati történetben. Van itt üldözés, pisztolyos párharc, leszámolás, de mindez egy évszázaddal később a letűnt korszak után.Hogy miért pesszimista a könyv? Nincs jó véleménnyel a világról, a megváltozott körülményekről. Az elmúlt világ szócsöve Ed Tom Bell serrif, aki az ügy után nyugdíjazását kéri (nekem kifejezetten tetszettek az egyes fejezetek között dőlt betűvel szedett személyes vallomásai). Ebben a megváltozott világban nincs egyértelműen jó. Llewelyn felad mindent egy táska pénzért, Bell seriffről is kiderül valami a múltjáról. A gonosz ebbe a világba Anton Chirurgh (Javier Bardem állítólag hidegrázóan jó alakítása a filmben) személyében jön el. Egy gyilkoló gép, aki elvszerűen öl, nem a pénz hajtja, és a sorsról papol. Az egyik legizgalmasabb és legdurvább jelenet a könyvben, amikor egy benzinkút pénztárosával beszél arról, hogy mennyit veszített már pénzfeldobással. Feldobásra kerül egy pénzérme, anélkül, hogy a pénztáros rájönne, hogy az életéről dönt a fej vagy az írás. Ő szerencsével jár, más nem. Chirurgh a világunkban jelenlévő Rosszt mutatja meg, ami minden megmagyarázhatatlan tragédiának az oka. Persze, ha még jobban belemegyünk, akkor ki lehetne vesézni azt is, hogy McCarthy hogy látja Amerikát, egy olyan országot, amelyet elrontott Vietnám, amely elvesztette minden tisztességét. A könyv ráadásul abban az évben jelent meg hazájában, amikor az országvezetés döntése alapján lerohanták Afganisztánt, majd következett az új Vietnámnak is emlegetet Irak. Kíváncsi vagyok a filmre. Sokan mesterműnek tekintik, a könyv szerintem az. Kemény, és a vége valahogy nem oldoz fel.

Bodor Ádám: Sinistra körzet, Magvető, Budapest, 2007

Bodor Ádám Sinistra körzete a határvidék, akár mint a Purgatórium, az Élet és Halál mezsgyéjén kell keresgélni, Természet és Ember találkozási pontjánál. Bodor röpke műve titokzatos atmoszférát teremt. Talán Dragomán A pusztítás könyve című művét tudnám hasonlítani hozzá. Eegyedi szabályok érvényesek ezen a környéken, és furábbnál furább emberek fordulnak meg itt. Ha meg akarnánk határozni, földrajzilag bejelölni, akkor valahol a Kárpátokban, a román-ukrán határnál kötnénk ki. A körzet a Sinistra folyó mentén terül el, mely búvópatakjaival behálózza az egész térséget. Ennek ellenére fogalmunk nincs arról, hogy merre járunk. Csak annyit tudunk olyan hely ez, ahol az erdőnek, a földnek, a víznek, a tűznek és a levegőnek súlyos szava van. Hátborzongató hely, és egyben csodálatos. A területet a hegyi vadászok uralják, azok ezredese valósággal mindenható, ő dönt arról, hogy ha új ember vetődik arra, milyen nevet kapjon (a nevet aztán dögcédulára nyomják, amit többé levenni nem lehet), mit dolgozhat, hol lakhat. Ő az, aki eldönti, hogy az adott évben a szörnyű tunguznátha-járvány kitör-e, vagy nem fertőz meg senkit. Arról is ő határoz, hogy kit lehet ellene beoltani arra az esetre, ha mégis kitörne. Andrej Bodor, akinek neve szintén ily módon választott, erre a vidékre jön, hogy fogadott fiát Béla Bundusiant megtalálja. Szép lassan halad előre célja felé: Andrej a kívülálló, a korrumpálható és mindenre használható ember, aki teljesen legálisan és a férj által is elfogadottan férjes nőre tesz szert, aki ezt-azt megteszi az ezredesnek. A könyv ugyan annyira nem szippantott be, mint a világában általam hasonlónak tartott Dragomán-mű (bár az meg olyan olvasmány volt, amelyet lassabban lehet megemészteni), mégis markáns világával együtt, élmény volt olvasni.

Oravecz Imre: Ondrok gödre, Jelenkor, Pécs, 2007

Egyszer volt, hol nem volt. Valahol a Tengeren innen, a Kárpát-medence szívében volt egy Osztrák-Magyar Monarchia. Deákék épphogy aláírták a kiegyezési dokumentumokat. Nos ebben az időben kezdődik Oravecz történetének törzse. Élt ezen a területen sokféle nép, és sokféle rangú ember. Az Ondrok gödre parasztregény, egy kicsit Németh László Iszonya jut az ember eszébe róla. De ez egy más kor írója, másféle nyelvezet (még akkor is, ha a paraszti ember egyféleképpen beszélt, természetesen tájegységenként differenciálva). Tulajdonképpen nem kategorizál Oravecz parasztra és dzsentrire. Persze falun, földművesek között játszódik története, karakterei mégis sokkalta összetettebbek, mint a köztudatba beépített parasztalkaté. A frissen felszabadított magyar jobbágyok és azok közvetlen leszármazottainak világa ez. Oravecz az 1867-1896 közti állapotokat tálalja fel az olvasónak. Azért olyan egyszerűen nem ússzuk meg. Mondhatjuk, hogy parasztregény, meg hogy faluregény, de emellett ez családregény is. Az Árvai család három generáción átívelő történetét olvashatjuk a regényben. Emellett kapunk fejlődéstörténetet is. István, a legnagyobb fiú felcseperedésének lehetünk szemtanúi. Sőt kapunk szerelmi történetet is, az udvarlástól egészen a naturalista szexig is. A könyv igazi főszereplője azonban maga a vidék, amelyet az író igazán jól ismer: Szajla. Ezen belül, Ondrok gödre egy völgy, ahol az Árvai családnak földje volt. A regény főbb szereplői közül talán legérdekesebb Árvai János alakja. Összetett és bonyolult apafigura az övé. Aki a férfi a házban, kemény szigorral bán fiúgyermekeivel a kezdeti heves szeretet után. Teljhatalma mégis véges, köszönhetően a család nőtagjainak, akiknek érdekérvényesítő képesség lenyűgözően kifinomult. Kapunk történelmi leckéket is, egészen finom köntösbe bújtatva, egy-egy társaságbéli beszélgetésekből kiszűrve. Megjelenik a Monarchia elhibázott kisebbség politikája is, és ennek vetülete a kisemberek gondolkodásában. Teljesen természetes, hogy a rutén, a tót, stb. hülye, menjen Amerikába minek az ide. Hol jöhetne itt szóba diszkrimináció, xenofóbia, stb. Megtudhatjuk (szemlesütve bevallom, erről nem igen tudtam), hogy abban az időben milliós nagyságrendű magyar állampolgár, nagyrészt parasztember vándorolt ki Amerikába a jobb fizetés reményében, hogy majd idehaza földet tudjon vásárolni. István és felesége Anna a hatalmi erőket fitogtató apa/após János árnyékában így kényszerül a könyv végén a Tengerentúlra. Itt ér véget a regény, lezáratlanul, vagyis inkább folytatásra késztetvén. Ahogy az alcím is ígéri, hisz ez az első könyv, Az álom anyaga. Kíváncsian várom, hogy Oravecz merre viszi magánmitológiáját. Oravecztől először az 1972. szeptembert olvastam. Ami, akkoriban nőínséges korszakomban kiválóan passzolt lelkivilágomhoz. Tetszett nekem az Egy földterület növénytakarójának változása című kötet prózaversszerű költeményei, de A megfelelő nap lecsupaszított (szerintem nem is) versei teljesen elfordítottak tőle. Az Ondrok gödre szememben újra felépítette Oravecz renoméját. Ezután másképpen fogok odafigyelni rá.

Bérczes László: Cseh Tamás beszélgetőkönyv, Új Palatinus Könyvesház Kft., Budapest, 2007

A 2008-as esztendőt nagy olvasási étvággyal kezdtem. Ilyenkor falom a könyveket, mert nagyon jól esik. A könyv drogként működik. Ezt az évet egy újabb lebilincselő olvasmánnyal folytattam. Karácsonyra kaptam kedvesemtől Bérczes László és Cseh Tamás beszélgető könyvét. Általában nem vonz olyan könyv, amiben egy ismert, híres ember avagy sztár beszél magáról. Nem különösebben érdekel az élete egyiknek sem. Az tetszik, amit csinál és kész. Cseh Tamás egy kicsit más ebből a szempontból. Alapjában véve Ő is a Bereményi Gézával együtt összehozott dalai miatt szeretem, de annyi sztorit hallottam már összetalálkozásukról, elválásukról, hogy érdekelt ez a könyv.A könyv alapszituációját az adja, hogy Cseh Tamás megtudja: tüdőrákja van. Úgy gondolom, és ezt egy a honlapján fellelhető 2007. októberi rádió interjúban is megerősíti, nem ez volt a könyv apropója. Mindenesetre ez egy olyan súlyos dolog, ami meghatározza a gondolatait az embernek, így a róla szóló könyv alaphangulatát is. Az könyv – az interjúban tett bevallás szerint – talán éppen ezért lett ennyire őszinte. A könyv enyhén irányított spontenaitása tetszett nekem. Nyilvánvalóan előre leegyeztette kérdező és kérdezett miről fognak beszélni, emellett azonban a könyv szerkezeti felépítése és az egyes fejezetek beindulása is spontán, ténylegesen beszélgetésről tanúskodik. Be kell vallanom ez egy olyan ajándék volt, hogy válasszak egy könyvet. Sokáig vaciláltam és azért döntöttem e mellett, mert úgy gondoltam, különben biztos nem venném meg, és nem olvasnám el. Kedvesem hazafele a vonaton bele olvasott (én akkor persze még nem nézhettem meg). Majd 50 oldalt olvasott a könyvből, Ő, aki egyébként nem szereti Cseh Tamást. A daloktól lúdbőröz a háta. Mindezt miért említem meg? Úgy gondolom, nem csak annak lehet érdekes olvasmány, aki CsT rajongó (mondjuk annak kötelező olvasmány), hanem aki szeretne tudni arról, milyen bolt a 60-as, 70-es évek, egy krakkói kirándulás (na mondjuk ez pont nincsen benne, de jól hangzott, nem?:). Érdekes lehetett az a világ, ahol ennyi színész, filmrendező, énekes összejárt. Együtt ivott, beszélgetett, együtt volt, és mindezt a kádári diktatúra éveiben. Annak ellenére, hogy folyton az halljuk, hogy a társas csoportok megszűntek ebben az időben, azért ez fű alatt ment. Együtt voltak ezek az emberek, ma meg van TV, kettészakadt közélet, nyugat, EU, stb. és minden másképp van. Na jó ne kanyarodjunk el a könyvtől…A beszélgetés során megtudhatjuk, hogyan találkozott Géza és Tamás, miért kellett külön-külön felvenni Jánossal és Tamással a Levelet, hogy találkozott Évával, miért nem disszidáltak, amikor Párizsban voltak, miért volt a 7 év szünet, miért játszanak indiánosdit nyaranta Bakonybélben, kik voltak az Editek, esetleg Juditok, stb. A könyv 2006. augusztus 26. és október 9. közötti beszélgetéseket tartalmaz, egy 2007. június 8. napi utóirattal. Megtudhatjuk, hogy CsT kicsit elcsendesedett, gitárját lerakta, amíg meg nem gyógyul, addig elő sem veszi, mert – mint mondja – a dalokhoz nem elsősorban énektudás kell, hanem rengetek energia, ami neki most nincs. Kicsit lecsendesedett, de nem keseredett el, a cigarettát is lerakta (pedig az utóirat rész előtt még betegként is dohányzott). Kiadásra került az Esszencia, a dalok válogatás lemeze (ezt név- és születésnapomra kértem és kaptam meg), amelyből nekem személy szerint hiányzik egy-két dal (főleg a Szőke barátném) de jó anyag. Kül- és belcsínyében jól kivitelezett könyv, az apró elírási hibák bosszantóak. Nem sok van, egy kezemen megszámlálható, de miért nem lehet figyelni, ezt nem értem.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok - Hazatérés Afganisztánba -, Tercium Kiadó, Budapest, 2007

Aki történelemről akar mesélni, főleg olyanoknak, akik távol élnek attól, amiről az író beszélni akar, akkor mindenki számára átélhetővé kell tenni a történelmet. Legyen szó Afganisztánról akár. A történet a béke utolsó éveiben, a 70-es években kezdődik. Két, az országában jelentőségteljesen ellentétes származású gyerek, akiket egy emlő táplált, él egy fedél alatt a két apával. Amír anyja születésekor meghalt. Haszan anyja elszökött. Amír történeteket talál ki, mi több elkezd írni, apja nem nyápicnak tartja, hisz nem áll ki sosem semmiért. Amír apjai kegyeit keresi, ezért bármire képes. Féltékeny gyerekkori barátjára, Haszanra, akit apja fiaként szeret. Amikor a sárkányeregető versenyen győz, ezzel elnyeri apja dicséretét, kitörölhetetlen bűnt követ el. A forradalom előtt Pakisztánba menekülnek, onnan Amerikába. Több int húsz év múlva (2001-ben) tér vissza Amír, hogy Haszan fiát kimenekítse a tálibok uralta országból.Szinte filmszerűen felépített regény, nem véletlen, hogy Marc Foster filmet is forgatott a könyvből. Adta magát. Ez az az irodalmi mű, amire Hollywoodban ugranak. Akár egy Golden Globe díjat is elhozhat a legjobb idegennyelvű film kategóriájában.A fülszöveg azt hirdette, hogy az amerikai kritikusok az évtized regényének titulálták. Gondoltam ezzel a könyvvel vigyázni kell. Apósomnak ajándékoztuk születésnapjára még decemberben. Gondoltuk, ez tetszeni fg neki. Ennyire gyorsan talán még nem falt be könyvet. Kíváncsi lettem, még sosem olvastam mai bestsellert (vagy csak nagyon-nagyon ritkán).Kellemesen csalódtam a könyvben. Jobban nem is indulhatott volna 2008 olvasmányélménye, mint ezzel a könyvvel. A szerző, az Amerikában élő, afgán Khaled Hosseini tud írni. Nem egy szokványos összecsapott ponyvát tarthatunk a kezünkben. Akik szeretnek távoli. Egzotikus vidékekre kalandozni olvasás közben, azok szeretni fogják. Bár nem tudom, mennyire lehet egy háborús övezet egzotikus. Ezt is csak egy hülye európai írhatja. A fordítót és a kiadót dicséri, hogy a könyv végére magyarázatot fűz néhány perzsa és arab kifejezéshez. Sokat a szerző is megmagyaráz a könyvben teszi mindezt ízlésesen, nem teszi értelmező szótár ízűvé a regényt. Klasszikus, tanmeseszerűen felépített történet. Van eleje, tetőpontja, közepe, vége. Mindez ízlésesen olvasásra szabva. Mert egy regénynek mi lehet nagyobb erénye, mint az hogy történetet mesél (na a mai magyar irodalom sztárjaitól mentsen meg az ég), és teszi azt, lebilincselő módon. Mindeközben tényleg meg tudunk egy-két dolgot Afganisztánról, úgy, hogy nem találkozunk politikai propagandával, sőt 2001. szeptembere is mértéktartóan van megemlítve a könyv végén, nincs átpolitizálva. Nem állítom, hogy az évtized regénye, de izgalmas olvasmány.