jeges-varga

befejezem, elköltözök

2010-08-14T13:24:00.005+02:00

Igen, ez van. Az én hibám. Közkeletűen szólva, elkúrtam. Nem részletezem. A lényeg az, hogy a picasas képrendezőm megtelt, én meg addig variáltam, mígnem végül a blogba feltöltött képeket töröltem. Így meg már nem volt kedvem folytatni ezt a blogot. Legalább száz bejegyzésnél kellett volna a képeket újra töltenem. Erre nincs energiám. Úgy gondoltam, kezdek egy újat, egy másik blogrendezőn.
Néhány írást azért kezdetnek átviszek majd. Aki a továbbiakban is kíváncsi rám, itt megtalál:
http://jegevaga.blogger.hu/

Őrült szív

2010-08-12T10:40:00.002+02:00

Töki, A nagy Lebowski „hőse” számos alkalommal jelenik meg úgy a szemünk előtt, hogy a bárpultnál alkohol tartalmú italt kortyolgat, miközben mögötte a bowling pálya sziluettje látható. Hasonló jelenettel kezdődik a Crazy Heart című film is, amelyben Otis „Bad” Blake, a kiöregedett country-zenész az egyik kisvárosbeli fellépése előtt bejelentkezik a vendéglátóinál. Nem tudom, hogy mennyiben tudatos a nyitókép hasonlósága, mindenestre Töki és Bad alakja Jeff Bridges játékában erősen összekapcsolódik, még akkor is, ha Coenék egészen másról meséltek nekünk filmjükben, mint amiről a Crazy Heart szól. Töki a modernkori ember, a jelenkor lúzere, aki mintha ott sem lenne, míg Bad egy letűnt kor mohikánja. Közös bennük az igénytelenség, amellyel körbeveszik magukat. Most, hogy ennyit emlegettem Joel és Ethan Coen munkáját, azért előre leszögezném, hogy a Crazy Heart teljesen más hangvételű film, mint a citált Coen termék.

Scott Cooper első filmje Thomas Cobb regényének csöndes adaptációja. Bad Blake jóval a siker évei múltán még mindig járja Amerika kétsávos országútjait, kisvárosi kocsmák füstös miliőjében dúdolja régi slágereit. Az 57 éves művész láthatóan alkoholista, nincs perc, hogy viszkis üveget vagy poharat ne lássunk a kezében. Évek óta küzd az alkohol okozta testi leépüléssel, amely egyre inkább súlyosbodik. Ehhez természetesen a magány fojtó szorítása társul. Bad az a fajta művész, aki nem képes megtalálni a helyét a társadalmi viszonyrendszerében, mi több, közvetlen életterével sem sokat törődik, ugyanakkor a saját kezűleg szerzett dalaiból mély érzésű, őszinte, tiszta ember szólal meg.

Miközben egykori tanítványa behódol a sztárvilág csillogásának, Bad megtartja egyszerűségét, elvadult függetlenségét. A kisvárosi lebujok és a könnyűvérű éltes rajongónők világában élő férfi azonban megkapja az esélyt a normális családi életre, a szerelem azonban nem képes önmagától megmenteni.

A filmcsinálók azonban végül mégis csak megkegyelmeznek Bad-nek, aki – ellentétben Cobb regényével – megérti az üzenetet, amelyet a körülötte lévő jelekből olvashatott ki. Szerencsére a happy end ugyanannyira rezignált, csendes, mint maga a film, így nem fordul át a történet unalmas giccsbe.

A Crazy Heart fontos film az Amerikai Kultúráról, hiszen a Country világa maga Amerika. A filmben elhangzó dalok szívbemarkolóan gyönyörűek, akár egy Leonard Cohen dal, a zeneszámok szövegei pedig tökéletesen illusztrálják Bad történetét. Az egyik nagy erénye a filmnek, hogy a színészek (elsősorban Jeff Bridges és Colin Farrell) saját hangjukon szólaltatják meg a betétdalokat.

A Crazy Heart történetében egyáltalán nem eredeti, felismerhetünk benne jó pár műfajbeli klisét, mégis csodálatos színészgárdájával és mérsékelt rendezésével különös meglepetés az idei filmtermésben, főleg azután, hogy az idei Oscar-gála kapcsán a kritikusok részéről többször elhangzott, Jeff Bridges a filmes múltja miatt kapta meg a díjat, egy nem túl jó filmben nyújtott közepes alakításért. Nem volt igazuk a felszólalóknak. Jeff Bridges teljesen megérdemelt jutalmát vehette át márciusban. A Crazy Heart csendes, őszinte, tiszta hang a kortárs amerikai filmes palettán, innen nézve éppen az a meglepő, hogy az Akadémia a harsány mezőnyben egyáltalán észrevette.

(Scott Cooper: Crazy Heart)

(képek: www.filmkatalogus.hu)

A tetovált lány

2010-07-29T09:12:00.003+02:00

Miután megnéztem a moziban A tetovált lány című regény filmváltozatát, nem menekülhettem ki eredményesen abból a hibás helyzetből, amely abból adódott a filmadaptáció megtekintésével megelőztem a könyv elolvasását. Alapvetően a fordított alapállás lett volna szerencsésebb. Nos ezen már kár rágódni. Mindenesetre ezek után nyilván egy kicsit tolódik az irodalmi élvezet, hiszen a történetet ismerem már, de egyszer azért remélem elszánom magam a könyvek befogadására is.

Bár a magyar mozik csak a trilógia első részét tűzték a műsorukra, az interneten fellelhető a történet második és harmadik része, amelyeket Daniel Alfredson rendező forgatott. Nem tehettem mást, házilag kellet beszereznem a folytatásokat. A filmek ismeretében azt tudom kijelenteni, hogy A tetovált lány saját lábán is képes megállni, míg a trilógia második (A lány, aki a tűzzel játszik) és harmadik (A kártyavár összedől) részéhez részben szükséges az első rész ismeret, és az utóbbi kettő egymás nélkül nehezen értelmezhető. Adódik ez mind abból, hogy míg az első rész főszereplője tulajdonképpen az újságíró Mikael Blomkvist, addig a további részek már egyértelműen a tetovált lányról, Lisbeth Salanderről szólnak.
A Millenium folyóirat csapata tényfeltáró riport megjelentetésére készül, amelyben azt akarják bemutatni, hogyan kerülnek Svédországba a prostitúcióra kényszerített fiatal külföldi lányok, kik felelősek ezért, és hogy kik veszik igénybe a rabszolgasorban tartott lányok szolgáltatásait. Tekintettel arra, hogy köztük számos befolyásos ember is van, természetes, hogy vannak olyanok, akik nem szeretnék, ha mindez nyilvánosságra kerülne, és ezért képesek bármire. Lisbeth is tudomást szerez erről a nyomozásról Blomkvist laptopjából. Mivel időközben Bjurman, Lisbeth egykori gyámja gyilkosság áldozatává válik, a rendőrség hajtóvadászatot indít a lány ellen.
A második rész végén Lisbeth életveszélyesen megsebesül. Kórházban ápolják, amikor egy szűk, szürkeeminenciás csoportosulás szervezkedni kezd, hogy elhallgattassa a lányt. Nem teszik ezt másért, minthogy elleplezzék a svéd titkosszolgálat senki által nem ismert munkacsoportjának létezését és törvénytelen működését. Blomkvist siet Lisbeth segítségére aki szembeszáll a mindenre kész csoporttal szemben, és egy tényfeltáró riportban akarja leleplezni üzelmeiket.
Míg A tetovált lány egy izgalmas thriller egy múltban elkövetett kegyetlen bűncselekmény sorozat felkutatásáról, addig a második rész már Lisbeth családi múltjának lezárásáról szóló krimi, amely a harmadik részben egy politikai krimivé növi ki magát. Larsson ügyesen vált a krimin belüli műfajok között.
Összességében – a filmek alapján – én egyértelműen az első rész találom a legkiérleltebbnek, míg a további részek izgalmas folytatások, amelyek egész képet adnak Lisbethről és lezárják kálváriájának történetét. Ha Stieg Larsson megállt volna az első résznél, akkor egy izgalmas, a köd homályába vesző titokzatos alakról bírnánk tudomással, akinek múltjában sötét foltok sorakoznak, és sebzettsége odújából kibújva egy izgalmas és mély titkokkal teli nyomozás megoldásában segédkezett a híres újságírónak. Ám Larsson valójában Lisbethről akart mesélni, és az ő történetét készült megírni. Így viszont kénytelen volt lehullajtani múltjáról a titokfátyolt. Persze nem kárhoztatom ezért, mert a filmek alapján izgalmas kerek egésszé rakta össze a történetet. Esetemben csak egy apró minőségi eltérést mutat a tetszési indexen az első rész a későbbiekhez képest.
Kíváncsi leszek a könyvre is, amely nyilvánvalóan sokkal összetettebb, de elmondható, hogy azok ismerete hiányában is élvezhető és érthető mindhárom film. Emellett a filmek nagy erénye, hogy kitűnő színészgárda testesíti meg a regény szereplőit. Mikael Blomkvistot már nem kell külön bemutatnom és csak ismételni tudom magam, hogy milyen nagyszerű casting-mutatvány volt Noomi Rapace találkozása Lisbeth szerepével.

(Daniel Alfredson: A lány, aki a tűzzel játszik; A kártyavár összedől)

José Saramago: Az elefánt vándorútja; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010

2010-07-27T15:45:00.004+02:00

Június 18-án, a Kanári-szigeteken fekvő Lanzarotéban 88 éves korában elhunyt José Saramago, a portugál Nobel-díjas író. Saramago ifjú éveiben versesköteteket publikált, de – saját bevallása szerint – esszéírónak készült, minthogy azonban ahhoz nem bizonyult eléggé tehetségesnek, regényeket kezdett el írni. A siker hosszú érlelődés után, 58 évesen érte el. Hazáját is elhagyta, mert az Isten létezését firtató Jézus Krisztus evangéliumát nem támogatta a katolikus portugál állam az Európai Irodalmi Díjért való pályázatban.
Saramago egyik talán legjellemzőbb írói attitűdje az a vonás, hogy egy alapvetően abszurd tényből kiindulva, racionális és pontos logikával építi fel regényeit. A Halálszünetben például azzal jött elő, hogy a halál beszünteti tevékenységét, minek következtében az emberek haldokolni végtelen ideig képesek, ám meghalni már nem. A Megvilágosodás alapgondolata szerint, egy nevén nem nevezett országban a helyhatósági választások során a népakarat az üres szavazólapok demonstrálta elégedetlenségben nyilvánul meg. A Kőtutajban nem mutat be kevesebbet, mint az, hogy milyen lenne, ha az Ibériai-félsziget egyszer csak leválna Európáról, és úszni kezdene Nyugat felé. A Vakságban rejtélyes kór terjed el, amely hatására az emberek elveszítik látásukat. Az embermás főhőse pedig filmnézés közben felfedezi hasonmását, akinek a nyomás ered. Sorolhatnám tovább, szerencsére Saramago írói pályafutása igencsak termékeny volt. Ezekből az alapállásokból komoly társadalmat ért kritikák is megfogalmazódtak, engem leginkább ez fogott meg, no meg a nagyon leegyszerűsítve és talán nem is olyan helyesen az esetében is használható mágikus realizmus skatulya. A csoda és valóság mesteri keveréke, vagy a szürreális és reális szövetsége.
Van nekem azért adósságom, mert a Vakság, a Megvilágosodás és a Kőtutaj című műveken kívül eleddig nem olvastam más könyvet tőle. Persze azért, ha utána számolok ez sem kevés könyv. Kevés az a szerző, akitől már három, illetve négy könyvet elolvastam. Ugyanis Saramago halálának híre nálam úgy csapódott le, hogy tiszteletadásul egy újabb könyvét meg kellene ismernem.
A hazánkban eddig utolsóként kiadott (egyébiránt utolsó előtti) munkáját, Az elefánt vándorútját választottam ezúttal. A XVI. század derekán járunk, amikor II. János portugál király és felesége Ausztriai Katalin a hitvesi ágyban hosszas tanakodás után arra az elhatározásra jut, hogy a király házasulandó unokaöccsét, a szomszédos spanyol királyságban időző Miksa főherceget, nászajándékként a portugál udvar egyik elfelejtve őrzött kincsével, a Salamon névre hallgató indiai elefánttal lepik meg. Az út Lisszabontól a spanyol határig – Figueira de Castello Rodrigo-ig – hetekig tart, ám sokkal keményebb megpróbáltatás vár az elefántra és annak sitárjára, Szubhróra, a cél ugyanis az Alpokon túli birodalmi főváros, Bécs. Az elefánt vándorútja ezt az utat meséli el. Saramago a foghíjas történelmi forrásanyagot írói fantáziával terebélyesíti regényszerű emlékirattá.
Nem szabad természetesen elhallgatni azt sem, hogy Az elefánt vándorútja mesze nem Saramago legjobb műve, azonban az olvasó minden jellemzőjét fellelheti Saramago írási modorának. A mese és a történelem keveredése mellett a jelenkori és ez egykorvolt társadalmi is kap hideget-meleget a szerző metsző iróniájából, persze csak csendben, csak finoman. Saramagot azonban önmagában azért a tényért dicséret illeti, hogy egy ilyen egyszerű alaptörténetből, amely talán egy fikarcnyi anekdotát sem ér meg, írói leleménnyel képes volt úgy tartalommal megtölteni, amelynek eredményeképp az olvasó egy kedves, üde történet részesévé válhat a könyv elolvasásával.
Az elefánt vándorútja báját éppen ez az alkotói kegy adja, mintha Saramago életének alkonyán felszabadultan írt volna, amikor már mindent megírt, előhúzott a fiókból egy semmit, hogy megmutassa, ő abból is teremteni tud. Egy ponton még azt a szemtelenséget is megengedi magának, hogy elmélázzon a történt mesélése közben. Tudniillik a regény elbeszélője a vándorút vége felé közeledve, az Alpok ködös vonulatai között elveszíti tájékozódó képességét. Ez a szerzői hecc nekem kifejezetten tetszett. Saramago távozásával érezhetően kevesebb lett a világ. Szerencsére gazdag életművet hagyott maga után, amelybe a későbbiekben is bátran bele lehet feledkezni.

Egy könnyű nyári tudatkaland

2010-07-26T11:01:00.003+02:00

A hőségben enyhülést hozó könnyű nyári hétvégén – úgy gondoltuk – hódolunk egyet a popcorn mozinak, így nem vezethetett máshová az utunk, min a Cinema City légkondicionált termeinek egyikébe. Nagy meglepetésünkre a mozi teremben szokatlanul magas nézőszám gyűlt össze. Persze Christopher Nolan legújabb filmjét, az Eredetet vetítették aznap. Nolan a legújabb Hollywoodi generáció talán legmarkánsabb iparosává nőtte ki magát, aki az agyalós, sokcsavarásos mozikkal kedveltette meg magát a nagyérdeművel. Már a Memento rövid távú emlékezetkieséssel szenvedő főhősének története siker volt, innen egyenes út vezetet a fények és a csillogások világába. A Tökéletes trükk bűvészmutatványa bár helyenként támadható volt, mégis megbízható iparterméknek bizonyult. Azután jött a nagy dobás: Nolan életet lehelt Hollywood egyik legnagyobb mítoszába, a Batman legendáriumába. Mi több, A Sötét lovaggal valóban izgalmas, emlékezetes képregény mozit alkotott.Az Eredetben nem vállalkozott kevesebbre, minthogy az emberi elme legmélyebb pontjára szálljon alá, és az álom manipulátorok világába kalauzolt minket. Az ember tudatalattija álmában a legsebezhetőbb – ez Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) munkájának legfontosabb alapelve. Cobb ugyanis az ipari kémkedés legújabb fajtájával keresi a kenyerét: behatol mások álmaiba, és fontos információkat tulajdonít el a tudat mélyéről. E tudás miatt Cobb az ipari kémkedés legkeresettebb bűnözőjévé és örökké menekülő, magányos férfivá avatja. Cobb kap egy esélyt, hogy helyrehozza hibáit és visszaszerezze elveszett életét, és vele együtt réglátott gyermekeit. Ehhez azonban ezúttal nem lopnia kell, hanem egy gondolatot kell elültetnie valakinek a fejében. A Saito nevű iparmágnás (Ken Watanabe) arra kéri, hogy konkurensének agyában azt a gondolatmagot hintse el, miszerint az fel akarja majd darabolni apja megörökölt cégbirodalmát. Ez csak akkor sikerülhet, hogy ha az illető sajátjának érzi az ötletet, ellenkező esetben az elme az idegen gondolatot kilöki magából.A filmről többet elmondani nem szabad, mert akkor azok ellen vétek, akik még nem látták a filmet, de esetleg hajlandónak mutatkoznak erre.Nolan hatalmas fába vágta a fejszéjét, mert az elme játék sajátja, hogy meg kell magyarázni a legegyszerűbb nézőnek is a látottakat. A film jó harmadában-felében nem is tesz mást, mint az általa alkotta világ szabályait tisztázza. Szerencsére a film logikája a legutolsó apró csavarig egészen ügyesen összeáll. Persze lehet, hogy olykor a nézők érzékeire kellene hagyatkozni, és kevesebb energiát kellene a magyarázásba ölni. Nolan mindezzel együtt egy ügyes alapötletre egy izgalmas egészestét mozit húzott fel, amelyben a mozi legújabb korszakán fontos eszközei felvonulnak. Van itt minden: szuper filmes trükkök, mátrixos utánérzés, nyomozás történet, science fiction, szerelem, akció jelentek, sztárok, szupersztárok minden korosztálynak (Leonardo Di Caprio, Tom Berenger, Marion Cotillard, Ellen Page, Cillian Murphy, Michael Came, Tom Hardy, stb.), ami a sikerhez kell.Kétségtelenül az alapötletből sokkal komolyabb filmet is ki lehetett hozni, de Nolan elhelyezte magát a filmes palettán. Ő a széles nézőközönség pénztárcájára hajt, és emiatt úgy kell működni, mint egy populista pártnak, aminek minden igényt ki kell elégíteni a siker érdekében. Nem akarok szigorú lenni vele, mert legalább van tehetség mögötte. Hollywood élvonalába kell egy Nolan, hogy születhessenek ilyen filmek. Nem szégyellem, élveztem a filmet, pár órás szórakozásnak teljesen megfelelt.

(Christopher Nolan: Eredet)

(képek: www.filmkatalogus.hu)

A világ, amelyet kegyetlenné tettünk.

2010-07-26T09:47:00.003+02:00

A film történelme számos emlékezetes gengsztertörténetet a magáénak tudhat. Ott van mindjárt Coppola Keresztapa sagája vagy Scorsese bűnfilmjei, de beszélhetnénk akár a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek trilógiáról is (amelyből épp Scorsese forgatott gyenge újrát) vagy megemlíthetném Tarantino groteszk macsó világát is. Sorolhatnám persze tovább a bűn idealizált világáról szóló filmeket, de teljesen felesleges.
A dán Nicolas Winding Refn alvilágban játszódó trilógiája, a Pusher (Elátkozott város) csak látszólag osztja a fenti bűnfilmek sorsát. Refn ugyanis sokkal inkább az emberi drámára helyezi a hangsúlyt, mintsem a bűn magasztos élettörténetére. Refn filmjei nem a bűn megdicsőülésének folyamatát fogják meg, nem hangsúlyozza a bűnös alvilági figurák helyzetéből adódó elengedhetetlen bukást. A Pusher-trilógia minden egyes része ugyanarról mesél, az ember szerepéről a bűn világában. A három film három különböző alvilági figura főszereplésével egy pillanatot ragad ki azok élethelyzetéből. A történetek elején a főszereplők reményekkel teliek, az adott pillanatban mindenképpen optimistán tekintenek életük folyására, uralják azt a miliőt, amelyben élnek. Később, a történések okszerű, logikus következményeként lassan kicsúszik a talaj a lábuk alól, a fényből a sötétségbe vezet az útjuk. Persze az elbizonytalanodás, a kisiklás nem előzménynélküli, az okok már a múltjukban keresendő. Ebben a világban senki sem lehet olyannyira öntelt, hogy eleve természetesnek vegye azt, hogy számára minden flottul megy. Refn filmjei minden egyes alkalommal a mélypont utáni lenyugvás pillanatában érnek véget, amikor szereplői merev tekintettel egyedül állnak az isteni tekintet előtt. Ezek az arcok sokat mesélnek a maszk mögötti valóságról.Bár a Pusher-trilógia egyes darabjai ugyanarról mesélnek, mégsem beszélhetünk egymás ismétléséről, mindegyik férfit élete különböző pontján találja meg a kamera. Az első filmben Frank (Kim Bodnia), a díler áll a középpontban. A magányos férfi képtelen normális párkapcsolatot teremteni a droglerakatként (ki)használt prostituált barátnőjével, ám fiatal duhaj éveiben a biznisz egyelőre feledtetni tudja vele magánéleti bénaságait. A bili akkor borul, amikor saját hibájából adódóan adósságba kerül a szerb származású Milonál (Tlatko Buric). A barátság nem helyettesítheti az anyagi javakat ebben a világban. A második történet főszereplője Tonny (Mads Mikkelsen), akit Frank az első részben mellesleg jól helybenhagyott, hiába voltak fiatalkori jó haverok. A férfi a hosszú börtönévek után próbája újrafogalmazni magát a szabad ég alatt. A kinti világ azonban erőfeszítéseire nemleges válaszüzenetet küld egy örökösen elutasító apa és egy rideg exbarátnő személyében. Tonnynak mindeközben a nyakába szakad az apa felelősség váratlan terhe is, így két fronton is bizonyítania kell. Édesapjának az életre termettségét, gyermeke édesanyjának az apaságra való alkalmasságát szeretné megmutatni, azonban egyikük sem kíváncsi rá. A harmadik film főszereplője Milo (ő az egyetlen szereplő, aki mindhárom filmben megjelenik). Az öregedő férfi lánya születésnapi bulijára készül. Stresszel, hogy minden flottul menjen, elvégre egy apától ez várható el. A parti szervezése közben folyamatosan heroin függőségével küzd és a drogkereskedelmi ügyleteit intézi. Milo a számos irányból ránehezedő terhek súlya alatt elveszíti a kontrolt, egy pillantás alatt az atomjaira hullik szét. Milo képtelen túltenni magát azon, hogy telik az a rohadt idő, és kétségbeesésében tombolni kezd, ami a trilógia legbrutálisabb jelenetsorához vezet.Refn trilógiája nem a fizikai erőszakról szól, sokkal inkább a lélekre súlyosodó terhek tarthatatlanságáról. Bár Refn a trilógia három darabját időben elkülönítve forgatta le (1996, 2004, 2005), a második és a harmadik részt a szerzői pályafutás megújhodásának kényszere szülte, a Pusher három darabja a céltudatos tematika és a markáns stílus okán mégis egységes egészet alkot. A kézi kamerás felvételek, a gyakori közelképek, a színekkel való játék és a nagyon erős színészi játék teremti meg a Pusher különleges atmoszféráját.
Sajnos Refn trilógiája nem került be a hazai moziforgalmazásba, csak a Titanic Filmfesztivál szűk körű kiváltságosain kívül csak az internetes letöltések használói találkozhatnak velük. Igazán kár érte, mert a három film egyben valódi filmes csúcsteljesítmény.Utóirat:

Felbuzdulván a fentiek láttán, megnéztem Refn legutóbbi filmjét a Valhalla Rising-et [Felkelő Valhalla (2009)]. A film története szerint, a Félszemű névre keresztelt néma, könyörtelen harcos (Mads Mikkelsen) a vikingek fogságába kerül, ahonnan egy gyerek segítségével megszökik. Később csatlakozik a Szentföldre utazó zsoldos sereghez, akik Isten nevében készülnek Jézus Királyságának visszahódítására. Ám a Szentföldre utazó harcosok sosem nyerhetnek bebocsátást a hősi áldozatok mennyei palotájába, a kisszerűség, az agresszió és végül az őrület valamennyiüket bekebelezi. A Szentföldre hajózó zsoldosok egy hibás igehirdetés áldozatai, a szeretetterjesztést megváltó halálos tisztítótűz nem az üdvelhozást, hanem éppen önmaguk felszámolását eredményezi. A néző Refn víziójában kénytelen-kelletlen a néma harcos tekintetén, érzékein látja a világot, amely az örök erőszak vértengerrel metaforizált apokalipszisét mutatja, ez a világ egy hipnotikus rémálomhoz hasonlít, amely a bármelyik civilizációban rejtőzködő kisiklás eshetőségéről mesél.
A film nyelvezete erősen hallucinogén atmoszférát teremt, így válik Valhalla Rising egy harsány színekben úszó pszichedelikus és csigalassúságú odüsszeiává. A film befogadása, véleményem szerintem, a néző aktuális állapotától függ. Én éjszaka, az elalvás határán néztem meg. Nem a legideálisabb helyzet. Mindenesetre ez is hozzájárult ahhoz, hogy a filmről egy álomszerű képet alkossak. A Valhalla Rising teljesen más atmoszférájú, mint a Pusher, mégis a világunkban rejtőzködő brutalitás és annak magányos hősei egymáshoz közel hozza őket.
(Nicolas Winding Refn: Pusher-trilógia; Valhalla Rising)

Ugrás a mélybe

2010-07-20T09:01:00.004+02:00

Olyan jó néha egy-egy eldugott igazgyöngyöt találni a filmek tengerében. Ezúttal egy elfeledett, a magyar mozikat messze elkerülő, csak a DVD piacon megjelenő és az interneten letölthető 2003-as ausztrál filmre bukkantam rá. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy szükségem volt arra is, hogy a figyelmemet valaki felhívja Sue Brooks Japanes Story című filmjére, amely magyarul az elcseszett A japán szerető nevet kapta.

Sandy (Toni Collette), az ausztrál geológus azt a feladatot kapja, hogy a társtulajdonos japán cég képviselőjét, Hirotmitsut (Gotaro Tsunashima) kalauzolja végig az országban, bármerre is kíván menni a férfi. A fiatal nőnek láthatóan semmi kedve nincs a hivatalos pesztráláshoz. A férfi a cég tulajdonában lévő bányákat szeretné megnézni, de végül kiderül a kalandvágy is fűti, útjuk a Pilabra-sivatagon át vezet. A kaland nem indul túl ígéretesen, hiszen a két emberben látszólag semmi közös nincsen. Sandy temperamentumos, spontán reakcióktól sem mentes nő, aki olykor a női eleganciát is messzire hajítja. Hirotmitsu hűvös és fegyelmezett, bár néha kibújik a szög a zsákból.Az autó egyszer csak lerobban a sivatag közepén, és egy éjszakát az ausztrál pusztában kénytelenek tölteni. Ahogyan az lenni szokott, a kényszeres összezártság közelebb hozza egymáshoz az embereket, ezúttal sem marad el a románc.
Sue Brooks filmjének első fele egy közepesen kivitelezett romantikus film szintjét üti meg, amelyben a különböző kultúrák felnevelkedett nő és férfi összeeresztése történik (ezen a téren azért kevés jobb film van, mint Sophia Coppola Lost in Translation-ja – bár ott a környezet más, a két fél egy kultúrkörbe tartozik). Kedves jelentek, gyönyörű tájképek teszik elfogadhatóvá az élményt, ám mindez önmagában kevés lenne az üdvösséghez.
Aztán a film cselekményének sűrűjében jön egy csavar, egy törés, amely felülír minden addigit, amire én semmiképp sem számítottam, és amit most itt el kell, hogy hallgassak, mert aki e sorokat esetleg olvassa, azt megfosztanám a film leglényegétől, ha most lehullajtanám a leplet (talán már így is sokat mondtam). A film második fele felszámol minden addigi sztereotípiát, amire addig a film felépült. Mintha tudatos lenne az ekkora kontraszt. Leszáll a felhők közül és helyenként egészen naturalista módon mutatja meg magát. A film ereje tulajdonképpen Toni Collette játékán áll vagy bukik. És ő bebizonyítja, hogy – a véleményem szerint – miért oly nagyszerű színésznő (pl: Muriel esküvője, Egy fiúról, A Család kicsi kincse, Este). A Japanese Story összességében gyönyörű szép és megrendítő film, amely képes felülírni önnön szabályait, így lesz igazán szerethető és üdítően emberi.
(Sue Brooks: Japanese Story)

Wolf Haas: Jöjj, édes Halál!; Scolar Kiadó, Budapest, 2010

2010-07-19T09:06:00.003+02:00

Miután az egykori rendőr a kisvárosi magánnyomozás után a bűnüldöző szakmával is felhagyott, az osztrák székes fővárosba költözött, ahol mentősnek állt be. A bécsi betegszállító piacot két cég uralja: a Mentőszövetség és a Keresztes Mentősök. Brenner ez utóbbinál teljesíti munkaköri feladatait, akinek ezúttal nem kell különösebben gondolkodnia, csak monoton üzemmódban – legalább napi 30 menetben – átszáguldoznia a városon, hogy életeket mentsen, iletve annak esélyét teremtse meg.

Brenner azonban, hiába akarja, akkor sem tudja levakarni magáról, hogy egykoron kopó volt. Az egyik bevetéskor a mentős társa tanúja lesz annak, hogy egy szerelmes párt egy golyó leterít, együtt a kettőt. A pár férfitagja – mit ad Isten! – a Mentőszövetség elnökének fivére. Később pedig az egyik kolléga hullája kerül elő. Brenner – ha nem is önkéntelenül, de a bűntettesek nyomába indul.

Wolf Haas harmadik Brenner kötete a korábbiakhoz hasonló morbid humorral és maró gúnnyal mutatja be a két mentős társaság békésnek nem mondható hétköznapjait. Az újabb kötet továbbra is folytatja a korábbi Brenner-sztorikra jellemző elbeszélői formanyelvet, amelyet leginkább talán haverkodásnak, „brúderkodásnak”, bratyizó fecsegésnek nevezhetnénk. A kocsma homályában megbúvó mesélő – akiről ezúttal sem hull le a lepel – úgy beszél a történetről, azok szereplőiről, mint aki jól ismeri azokat. Az elbeszélő tulajdonképpen a hétköznapok szegletébe, a konyhasarokba, a hálószobába, a munkahelyekre, a piacra, stb. bejáratos mindent látó kisisten, aki mindenhol ott van, illetve mindenről valahonnan tud valamit, de legalábbis mindenről van valami mondanivalója, és azt hihetően, a mindentudás érzésével adja elő. A kocsma nyelve persze az argót sem ítéli száműzetésre eszköztárából, és néhány, az osztrákra jellemző adottság (például a férfiak jellemző bajusz viselete) sem ússza meg némi fricska nélkül.

Haas krimijeinek legfőbb erénye ez az elbeszélői stílus, amit nagyon jól ad vissza magyar nyelven Bán Zoltán András, a fordító. Ezúttal sem tudom elhallgatni a nevét. A Scolar Kiadót is dicséret illeti az immár három kötetesre bővült sorozat egységes kivitelezéséért. Fontos ugyanis, hogy egy széria a küllemében is egymáshoz tartozónak mutatkozzon. Ez a fekete-sárga borítású kiadvány, a maga kabátzsebbe csúsztatható méretezésével együtt, nekem ráadásul be is jön. Egyszóval tehát Haas sorozata, annak magyar kiadványa tartalmában és megjelenésében is egységesen magas színvonalú a maga műfaján belül.

Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon - válogatott és újabb versek 1976-2009; Magvető Kiadó, Budapest, 2010

2010-07-13T08:51:00.004+02:00

A kortárs magyar költők közül nekem ma kétségkívül Nádasdy Ádám a kedvencem. Verseivel még 2004-ben ismerkedtem meg. Az egyik budapesti tartózkodásom alkalmával, a Liszt Ferenc téren található Írók könyvesboltjának könyvszagában töltöttem el pár órát kettesben A Rend, amit csinálok című kötetével. A későbbiekben több verseskötete is a könyvespolcomra került. A költővel élőben a Művészetek Völgye pulai Bárka színpadán, illetve egy szűkebb körű orfűi felolvasóesten is találkoztam, ahol dedikáltattam verseit.

Ami leginkább megfogott verseiben és önvalójában az az egyszerűség és őszinteség, ami a verseiből és személyéből is árad. Költészetében felfedezhető talán egy vonulat is. Az Elkezd a dolgok utána járni kötet címében is egy kereső Én-t feltételez. Ez a kiindulópont mondhatni a mindenki életében is. Saját magunk megtalálásának első mérföldköve, hogy fel kell kutatnia azokat a dolgokat, amik bennünket meghatároz(hat)nak. Azután jön a rendcsinálás. Nyilvánvalóan nem a tavaszi nagytakarításról van itt szó, hanem a dolgok helyre rakásáról. Önmagunk tisztázásáról. Ami rendkívül nehéz, ugyanakkor szükségszerű lépés. Ha sikerül, az az egyéni lét legnagyobb sikere. Végül jön a lecsupaszítás, az önmagunkba nézés. A Szürke tudás megszerzése önmagunkról. Költészete a hétköznapi és a hagyományos versnyelv között váltakozik. Érdekesség, hogy egységes a szerzői pályafutás. Kiemelkedő változásokat eddig nem igazán látni benne. Talán azért is, mert már egy kiforrott ember alkotta ezeket a verseket. Nem születtek fiatalkori zsengék, illetve azok nem kerültek az olvasók szemei elé.

Az idei évben a Magvető Kiadó három év kihagyás után újabb kötetet jelentetett meg a szerzőtől, amely egyben a korábbi versek legjobbjai közül egy retrospektív válogatást is magába foglal mintegy számvetésül szolgálva a költő eddigi alkotói korszakát, ugyanakkor újabb alkotásokat is az olvasóközönség elé tár.

Nádasdy költészete tárgyakról és emberekről mesél. Egy emlék - egy vers. Sorra jönnek a versek a bicikliről, a gépradírról, a villanyvonatról és a többiről. Megjelenik az életöröm, tárgyak és helyek felsorolásaként: zöldségek, gyümölcsök, deszkafajták, hátsó lépcsők, teherliftek, amiket mind szeret a költő. De találhatunk benne önmarcangolást is. Önvádat a gyávaságért, tehetetlenségért, kisszerűségért. Verseiben jelen van még a rezignáció, a humor, az alázat, a melankólia, a vizualitás, a reflexió, a szépség szelíd dicsérete, a rímes-ütemes gondolatok játéka, a prózaiság. Mindez összetetté teszi az amúgy nagyon egyszerű és pontos lírát. A kötet utolsó 23 verse új mű, amelyben az eddig választott utat viszi tovább. Talán kissé kevesebb hangsúlyos verssel, de nem kenyere a Nádasdy verseknek a túlzott hivalkodás.

Egyfajta tudatos szerkesztés látok Nádasdy verseiben, köteteiben, egész eddigi pályafutásában is, amelynek csúcspontja – véleményem szerint – A rend, amit csinálok című kötet. A válogatás talán az eddigi alkotói korszak egyfajta lezárása, de az is lehet, hogy csak kiadói kívánalom eredménye, semmi több. A folytatásra továbbra is kíváncsi vagyok.

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés.
A piacon a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
amikor vendégeket hívtunk,
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni a privátba..
Ezek nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak a mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az mindig szomorú.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni: az horzsolás.

Nadasdy Ádám verses kötetei:

Komolyabb versek (1984)

A bőr és a napszakok (1995)

Elkezd a dolgok végére járni (1998)

A rend, amit csinálok (2002)

Soványnak kéne lenni (2005)

Az az íz (2007)

Verejték van a szobrokon (2010)

Jabulani, vuvuzela, pszichopolip és Viva Espana!

2010-07-12T11:05:00.007+02:00

Tegnap este véget ért a XIX. labdarugó világbajnokság Dél-Afrikában, amelyet nagy örömömre Spanyolország nyert meg. Két éve már annak is nagyon örültem, hogy az a csapat, akinek magyarok híján mindig is szurkoltam és korábban ilyen sikerek közelébe se nagyon került, felült Európa trónjára. Ma már az is történelem, hogy Spanyolország a világ futballjának a tetejére felült. A kép – be kell, hogy valljam – azért vegyes. Két éve szétfocizták egész Európát, szemet gyönyörködtető focival. Két év elteltével, új szövetségi kapitánnyal az élen viszont igencsak döcögősre vették a figurát. Az egész vébé ideje alatt azt éreztem, hogy a spanyolok ugyanazt a focit játsszák, mint korábban, csak le vannak lassulva, nincsenek olyan jó formában. Aztán végül belelendültek, kezdtek jobban focizni, de sokkal szebben nem. A vébé döntő nem volt egy jó meccs, ezt le kell szögezni. Kozármislenyben egyik barátomnál a kertben néztük végig a mérkőzést, és mivel régen találkoztunk a foci meg nem kötött le annyira minket, leginkább beszélgettünk a döntő 120 perce alatt. Mint hűséges szurkoló ettől még nagyon-nagyon örülök.
A dél-afrikai világbajnokság nehezen indult be. Az első csoportkör rendkívül unalmas meccseket hozott, kevés gólt láthattunk. Aztán szép lassan beindultak a csapatok a második és harmadik körben már kifejezetten izgalmas mérkőzéseket (például: Szlovénia-USA; Kamerun-Dánia, Dánia-Japán, Szlovákia-Olaszország) láthattunk. Az egyenes kieséses szakaszban nőt a tét és még izgalmasabb végkifejletek tanúi lehettünk. Az USA-Ghána, Uruguay-Dél-Korea igazán jó meccsek voltak. Az elődöntőben a világ futballszínháza a drámát is megmutatta nekünk. Évekkel később is emlékezni fogunk Ghána pokoljárására. Sokkal jobban játszottak, mint ellenfeleik, de az afrikai futball szertelensége és az égiek hathatós közreműködése nem véste bele nevüket eléggé Afrika futball krónikájába. A hollandok a nagyképű brazilokat zavarták haza, a németek pedig a jó egyéni képességgel rendelkező, ám csapatként működni képtelen argentinokat. A világ nagy futball nemzetei közül Franciaország és Olaszország az elején elvérzett, Angliának legalább sikerült a csoportkört túlélni, de a vészes előjelek nem kecsegtettek semmi jóra. Brazília és Argentína saját magát verte meg. Dunga és Maradona képtelen volt a szorult helyzetre reagálni, csúnya leégés lett a sorsuk.
Tanulság, hogy a sztárok, a foci celebjei nem működnek a világeseményeken. Korábban is voltak erre mutató jelek, ezúttal még hangsúlyosabban előjöttek ezek a dolgok. Cristiano Ronaldo, Wayne Rooney, Messi, stb. nem tudott emlékezeteset alakítani. Helyette jöttek mások. A vébé egyik legszimpatikusabb figurája, az uruguayi társgólkirály, Diego Forlan lett, aki az aranylabdát is megkapta végül. Ő a pályán villongott, nem azon kívül. Thomas Mueller és az egész német csapat is jól vizsgázott. Ezt el kell ismernem, annak ellenére, hogy nem szeretem a németeket.
A 2010-es világbajnokságon kiemelkedő meglepetések nem voltak. Illetve engem az lepett meg leginkább, hogy a tizenhat közé gyakorlatilag azok a csapatok jutottak be, akiket várni lehetett. Dél-Amerika kiegyensúlyozottsága felettébb érdekes volt, aztán az döbbentett meg, hogy a nyolc közé keveredett maradvány Európa bekebelezte az egész világot. Szerettem az uruguayiakat, a ghánaiakat, bírtam a hollandokat, az amerikaiakat, a japánokat, a mexikóiakat és szurkoltam azért Argentínának is, de legfőképpen persze Spanyolországnak.
Mint családos ember, egy kétéves gyermek édesapja másképp néztem a világbajnokságot, mint korábban. Átalakultak a prioritások, délután Micimackóé vagy a Koala Brothers-é volt a főszerep. Ilyenkor az interneten, vagy a T-home rendszerén belül felvételről követtem az eseményeket. Este a gyermekaltatás után kezdtem felvételről nézni a mérkőzéseket. Külön bája volt annak, hogy a lakótelepi kocsmából kiszűrődő hangok miatt már előre tudtam a gólokról (egyébként élőben is előbbre járták, mint mi otthon), csak azon izgultam már, hogy ki rúgta a gólt. Pécs felújított közterén (Kossuth-tér) felállított kivetítőn is láttam másfél meccset (Spanyolország-Chile és a holland-brazil második félideje), illetve a döntőt vendégségben láttam. Ez a vébé így zajlott le, de nem bántam.
Összességében a dél-afrikai világbajnokság nem volt rossz sportesemény, bár kiemelkedő sem. Akadtak jó meccsek, meg rosszak is. Egyik oldalra sem mozdult el jelentősen a mérleg. Nálam még mindig a 2000-es holland- belga közös rendezésű EB viszi a pálmát izgalomban és fordulatokban. A bíráskodásban voltak súlyos és kisebb hibák is, de én mégsem érzem azt, hogy kiemelkedően rossz lett volna a bírók teljesítménye. Korábban súlyosabb gondok is akadtak már (ott volt például a dél-koreai-japán vébé). Ettől még a videóbírót be kellene vezetni. A végeredmények örülök, és annak is, hogy végül olyan országok is csúcsra értek, vagy annak közelébe kerültek, akik nem tartoztak a korábbi nyerők közé. Az is kiderült, hogy Paulnak, az oberhauseni pszichopolipnak mindig igaza van, hiszen a németek valamennyi meccsét, valamint a döntő eredményét is helyesen jósolta meg. Mi volt a 2010-es vébé? Jabulani, vuvuzela és Viva Espana! Nekünk magyaroknak meg Kassai.

A Világbajnokság végeredménye:

1. Spanyolország

2. Hollandia

3. Németország

4. Uruguay
5. Argentína
6. Brazília
7. Ghána
8. Paraguay
9. Japán
10. Chile
11. Portugália
12. Egyesült Államok
13. Anglia
14. Mexikó
15. Koreai Köztársaság
16. Szlovákia
17. Elefántcsontpart
18. Szlovénia
19. Svájc
20. Dél-afrikai Köztársaság
21. Ausztrália
22. Új-Zéland
23. Szerbia
24. Dánia
25. Görögország
26. Olaszország
27. Nigéria
28. Algéria
29. Franciaország
30. Honduras
31. Kamerun
32. Koreai NDK

(fotó: www.origo.hu)

határátlépések

2010-07-12T09:22:00.004+02:00

Forgách András Shirley Jackson Az autóbusz című novellája nyomán forgatókönyvet készített, amelyet Janisch Attila rendezett filmre még az elmúlt század végén. A Hosszú alkony címre hallgató film a 28. Magyar Filmszemlén a rendezői díj mellett megosztott fődíjat nyert (abban az évben a Csinibabát jutalmazták még).

A MOKÉP a tavalyi évben példaértékű magyar filmes kiadvánnyal lepte meg az – ebből a szempontból – igen csak hiányos DVD-piacot: Janisch Attila eddig elkészült három nagyjátékfilmjét (Árnyék a havon, Hosszú alkony, Másnap) tárta a vásárló közönség elé díszdobozban. A doboz tartalma nemcsak kitűnő kép- és hangminősége okán örvendetes kiadvány, hanem mert széles körű extrái miatt különös csemegét jelenthet a magyar film kedvelőinek. A három nagyjátékfilm mellett helyet kap a dobozban a rendező három főiskolás rövid filmje (Róbert és Róbert, Zizi, A másik part), egy portréfilm, interjúk az alkotókkal (magával a rendezővel, Forgách András forgatókönyvíróval, Töröcsik Mari, Csuja Imre, Ujlaki Dénes, stb. színészekkel), forgatási riportok, werkfilm és a BBS és a ZDF koprodukciójában forgatott Lélegzetvisszafojtva című kisjátékfilm.

A kiadvány ügyesen összeszedett, hisz tudvalevőleg Janisch filmjei egyetlen témát követnek nyomon, mégpedig az ismeretlenbe történő át- vagy kilépés mozdulatát. Most ez a zárt, visszatérő motívumhalmaz és rokon formaelv segítségével életre kelt szerzői szakasz a MOKÉP kiadványa által egységként, egy műalkotásként jelenik meg.

Sajnos a Janisch filmekkel eleddig adós maradtam. Most is csak a Hosszú alkony című filmjét tudtam végre beszerezni (a díszdobozos csomag megvásárlását családi kasszánk nem engedheti meg magának), de ennek is nagyon örültem.

A Hosszú alkony mindössze 67 perces mű. Épphogy átlépi az egyórás lélektani határt, és leginkább filmes jelentősége emeli be a nagyjátékfilmek sorába. Általában a hosszabb alkotásokat szeretem, de Janisch filmje annyira tökéletes, hogy egyetlen képkockát sem lehetne már hozzátenni, egyszerűen így kerek egész.

A film története annyira egyszerű, hogy egy mondatban elmondható. Egy öregasszony felszáll a távolsági buszra, és útközben meghal. Ahhoz, hogy ez az egy mondat életre keljen, óriási bravúr kell, no meg persze tehetség, valamint nagyon nagy fegyelem és figyelem az alkotók részéről. A Hosszú alkony stábjának mindez sikerült. Nincs benne egy gondolatnyi elmélkedés sem a halálról, helyette viszont minden erről mesél. A centire szerkesztett történet, a fény, az árnyék és az arc játékai annyi mindent elmondanak az életről és annak határáról, hogy az összefoglalhatatlan, egyetlen mondatban biztosan lehetetlen.

A Hosszú alkony a befogadótól is nagy figyelmet követel, mert aki hevenyészetten két sör között akarja a napi feszültség levezetéseként megnézni a filmet, miközben rendet tesz a háztartásban és lefekteti a gyereket, meg a hitvessel is foglalkozik, az csalódni fog. Nem veszi ugyanis észre azokat az apró rezdüléseket, amely miatt ez a film igazán él. A Hosszú alkonyban ugyanis tökéletes szimbiózisban működik a kép, a táj, a filmzene és a színészi játék. Mit játék, Töröcsik Mari esetében jelenlétről van szó, nem egyszerűen játékról. Játék persze annyiban, mint maga az élet is játék, színház. Forgách András elmondása szerint, már a forgatókönyv írása során csakis őrá gondoltak, mással nem jöhetett volna létre ez a film. Ha megnézzük, rájövünk, hogy teljesen pontos ez a megfogalmazás. A Hosszú alkony legalább annyira Töröcsiké, mint Jansiché.

A Hosszú alkony mitikus történet, hiszen túllép a valóság határán, és sohasem tudod, hogy mikor lépted át azt, és hogy már odaát vagy. Csak később döbbensz rá, hogy eltévedtél valahol, de nem tudod, hogy meddig kell visszamenned. A film rejtvényszerűsége miatt helyesbítenem kell az egy mondatot. Nem vagyunk biztosak benne, hogy az öregasszony meghal. Többféle érzék kell ahhoz, hogy megértsük a film leglényegét. Emiatt ajánlatos többször újra nézni. Könnyen megtehetjük, hisz nem vesz el tőlünk oly sok időt, viszont cserébe igen sokat ad.

Az utazás során elveszítjük a tájékozódási pontot. Hol is vagyunk? Merre tartunk? Tesszük fel a kérdést. Az út során viszont nem csak a hely, hanem az idő is összekuszálódik, álomból álomba zuhanunk. A játékidőhöz képest hosszan átélhető film, amelynek nem érdemes minden titkát felderíteni, hiszen a titok önmagában rejti lényegét.

A DVD magába foglalja még Janisch Attila 1983-as rövidfilmjét, a Zizit, amely annak ellenére, hogy másfél évtizeddel a Hosszú alkony előtt született, tulajdonképpen a nagyjátékfilm előtanulmányaként is értelmezhető.

Mindjárt a film kezdésénél hasonló tájat látunk, ahol egy busz helyett ezúttal egy autó robog el. A Zizi is egy Shirley Jackson novella (A nyaralók) adaptációja, szereplői közül is sokakkal találkozunk a Hosszú alkonyban, például a főszerepelő (Töröcsik Mari) személye ugyanaz. A Zizi még tömörebb, emellett nyersebb, kevésbé kiforrott alkotás, mint a Hosszú alkony, de látszik benne az az út, amelyet bejárva Janisch a Hosszú alkonyig jutott el.

Ellenséges környezet fogadja a messziről jött (valószínűleg városi) lányt, akinek az autója lerobbant valahol az út szélén. A helyiek nem igazán törik magukat, hogy segítségére siessenek. Egy ember, egy ugyancsak városi nő – aki a környéken lévő üdülőházában tölti éves pihenését – fogadja be magához. A belterjes közeg azonban nem tűri meg az idegen elemet. A táj, a helyi emberek mind intoleránsak a betolakodók ellen. A film tragikus lezárása kissé elsietett, technikailag ügyetlenül kivitelezett, de a film hangulata feledtetni tudja a kisebb hibákat.

A Hosszú alkony DVD kiadása így teljes. Az alkotókkal való beszélgetések és egy előfutárként értelmezhető kisfilm nyújt egész képet magáról a főműről.

(Janisch Attila: Zizi; Hosszú alkony)

Elfeledett bűnök

2010-07-09T10:15:00.007+02:00

A magyar könyvpiac, ahogyan gondolom más európai ország könyvterjesztői is, az utóbbi években rákattantak a skandináv krimikre. Jó párat én is elolvastam közülük, és nekem is tetszettek nagyon. Ezek a könyvek nagy részt vállaltak abban, hogy érdeklődésem felkelt a krimi iránt. Kedvencem közülük egyértelműen Henning Mankell sorozata, melyben Kurt Wallander bulldogként lohol az elkövetők nyomában. A skandináv krimik egyik legfontosabb jellemzője, hogy brutális bűncselekmények állnak a középpontjában, és hogy a bűnügyi nyomozás hátterében az északi társadalom feszültségei sejlenek fel, leginkább például az, hogy a megengedő demokrácia hogyan képes ellenségeivel szemben felvenni a harcot, miképpen képes megvédeni magát, és a kesztyű felvétele mennyiben csorbítja annak alapértékeit, a szabadságjogok legteljesebb érvényesülését. A skandináv krimik pontosan az összetettségük miatt igazán érdekes olvasmányok.A 2004-ben fiatalon elhunyt svéd író-újságíró Stieg Larsson nagysikerű Millenium trilógiáját (A tetovált lány; A lány, aki a tűzzel játszik; A kártyavár összedől) is a Harry Potter után a skandináv krimikre specializálódott Animus Kiadó adta ki. A könyveket még nem sikerült elolvasnom, a könyvtárban folyamatos rá az előjegyzés, még egyik könyv birtokába sem sikerült kerülnöm. A héten viszont bemutatták a magyar mozikban az első részből készült filmváltozatot, amelyet szerencsére a szerző szülőhazájának szülöttje forgatott (persze már hírlik, hogy Hollywood lecsapott a témára és David Finchert akarják megbízni a bérmunkával).A tetovált lány története szerint, egy agg milliárdos, Henry Vanger, a Vanger konzorcium elnöke megbízza Mikael Blomkvistet, a bukott gazdasági újságírót, hogy járjon utána egy 40 éve történt estetnek, ami a mai napig nem tudja nyugodni hagyni az idős embert. A milliárdos unokahúga ugyanis 40 évvel ezelőtt egy délután nyom nélkül eltűnt. A férfi arra gyanakszik, hogy unokahúga gyilkosság áldozata lett, és a tettes valahol a Vanger család körében kell keresni, amely tele van kicsinyes és kapzsi emberek sokaságával. Blomkvist – mivel feledtetni akarja újságírói fiaskóját – beleveti magát a nyomozásba, amelyhez rövidesen segítséget kap egy kivételes tehetségű ám sötét múltú hacker lány személyében. A furcsa páros lassan egy szörnyű sorozatgyilkosság nyomait kutatják fel, miközben a Vanger család tagjai magatartásukkal a távozásra szólítják fel őket.Állítólag némi pontatlanság, csiszolatlanság van a filmben a könyvhöz képest, de ez cseppet sem lep meg, elnézve a könyv vastagságát. A két és fél órásra nyúló film nyilván nem képes mindent átvenni az írott műből. Általában talán az a szerencsésebb eset, ha az ember először a könyvet olvassa el, és csak után nézi meg a mozgóképes változatot. Bár ez ellen is akadnak érvek. Például az, hogy a könyv ismeretében könnyen csalatkozhat az ember a film láttán. A könyv ismerete nélkül viszont a néző átadhatja magát az újdonság érzésének. Nos én most az utóbbi megközelítést választottam.Niels Arden Oplev rendező adaptációja a könyv ismeretének hiányában lebilincselően izgalmas krimi. A svéd rendező nem nélkülözi a néző érzékeit borzoló, hollywoodi eszközöket sem bevetni, de szerencsére azt az európai szájíz szerint teszi, éppen ezért mindez inkább a film hasznára válik, mintsem, hogy egy olcsó és nevetséges utánzat látszatát keltené.A film egyik legnagyobb erénye a feszes felépítésű szerkezet. Nem éreztem a film két és félóráját hosszúnak, a filmidő elröppent, mint a pinty. Az izgalom fokozása folyamatosan működőképes, és állandó fordulatokat rejt magában a történet. Nyilván ez elsősorban az író erénye, de annak filmes megjelenítése nem egyszerű feladat. Van elegendő példa arra, hogy nem tudták megoldani az írott mű filmre vitelét. Oplev filmje nem ilyen, tökéletesen működik a vásznon a sztori, a könyv ismerete nélkül érthető, nyomon követhető.Még ennél is fontosabb erénye a filmnek, a két főszereplő nagyszerű játéka. Michael Nyqvist (akit a Hétköznapi mennyország óta nagyon szeretek) és Noomi Rapace elképesztően játszik a filmben. Nyqvist-nek hihetetlen kisugárzása van. Mosolya és szeme, a kissé ragyás arca ellenére is, olyan mély humánummal, empátiával és intellektussal ajándékozza meg a nézőt, amelyre kevés férfiszínész képes. Noomi Rapace játékára pedig nehéz szavakat találni. Kora ellenére szemtelenül tökéletesen alakította a nehézsorsú, bárdolatlan küllemű lány szerepét. Valami ösztönös készség kell ahhoz, hogy valaki egyszerre képes legyen a csúnyaságot és a szépséget kifejezni. Noomi Rapace erre képes volt, én csak ámultam és még ma is ámulok.

A tetovált lány filmváltozata – véleményem szerint – kiemelkedik az utóbbi évek thriller terméséből, és örömteli, hogy Európa megmutatta erényeit ezen a téren is. Különösen örülök annak, hogy ezúttal nem a franciák keze alól került ki ilyen film.
(Niels Arden Oplev: A tetovált lány)
(képek: www.kultura.hu)

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél; Esti Kornél kalandjai; Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2007

2010-07-09T09:05:00.007+02:00

Talán már említettem korábban is, hogy nem jellemző rám az újraolvasás. Oly sok könyv van, amely befogadásra vár a részemről, hogy nincs elegendő idő egy mű újbóli kézhezvételére. Nagyon ritkán mégis megteszem. Így voltam Márai Sándor Gyertyák csonkig égnek című regényével, és az imént fejeztem be Kosztolányi nagyszerű kötetét, amely Esti Kornélról szól. Még gimnazista koromban, vagy friss egyetemistaként találkoztam a novellákkal. Akkoriban az Európa Kiadó ízléstelen – bár olcsó – diákkönyvtári kiadványát vettem kézbe. Később megtudtam, hogy léteznek olyan novellák is, amelyben ugyancsak Esti a főszereplő. Az eredeti 1933-ban megjelent novellagyűjtemény után az író halálának évében (1936) közreadott Tengerszem-ben jelent meg egy újabb kötetnyi ciklus (Esti Kornél kalandjai). Évtizedekkel azelőtt megjelent már egy egybeszerkesztett kötet (talán a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában), de az szinte beszerezhetetlen volt. Antikváriumokban nagy ritkán egy-egy példány előkerült, de leginkább akkor találkozhatott az ember vele, ha betért valamelyik helyi könyvtárba.

Amikor a Partvonal Kiadó 2007-ben úgy döntött, hogy ismét megpróbálkozik a két novellafüzér együttes kiadásával, nagyon örültem. Meg kellett, hogy vegyem. Ennek ellenére három évig halogattam az elolvasását. Az egyik felét már ismertem, ez volt a késlekedés legfőbb oka. Most úgy döntöttem belevágok, és természetesen az elejétől kezdtem. Nem bántam meg, mert ismét találkozhattam Kosztolányi remek prózájával.

Nem tudom, hogy jelenleg mi folyik a középiskolai irodalomórákon, de tartok attól, hogy a nemzeti tanterv túl sokat most sem enged az Esti Kornélból. Annak idején az irodalmi szöveggyűjteményünkbe talán egy-két rövidebb novella került be az Esti Kornél kalandjaiból, aztán slussz-passz. Kosztolányi művészetéről az amúgy valóban nagyszerű költeményein keresztül tudhattunk meg valamit, a prózai író csak amúgy mellékes életrajzi zöngeként jelent meg szemünk előtt.

A könyv első kötete, az Esti Kornél – amely a kötet jó kétharmadát teszi ki – hosszabb lélegzetvételű novellákat gyűjt egybe és Esti Kornél születésének, utazásainak tartalmas beszámolóit nyújtja. A könyv második fele, Az Esti Kornél kalandjai a pesti kávéházi kultúrközegben megszületett adomák, anekdoták gyűjteményes tárháza, amely bennfentes, kritikus hangvételben beszél a hazai terepről.

Az Esti Kornél irodalomtörténetileg azért is jelentős annyira, mert Kosztolányiról, mint az irodalmi élet szereplőjéről is komolyabb képet kapunk. A szerző ugyanis Esti alakja mögé bújva önmagáról beszél a novellák során. Nyílván az írói képzelet, a vicc, a groteszk, a cinikum belenyúl a helyzetek valóságtartalmába, de nem a szó szerinti igazság lényeges itt, hanem az érzület, a jellem, amely átszüremlik a novellák betűsűrjén.

Kosztolányi Kornél azaz Esti Dezső anekdotáin keresztül a legfontosabb kérdésekről, életről és halálról vallott gondolatokról tudunk meg sokat. A Kötetbe rendezett utolsó írás, a Világ vége utolsó sorai gyönyörű szépen foglalják össze egy élet lényegét. „Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképpen rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.”

Na igen. Esti történetein persze érződik a XX. század eleje, de Kosztolányi és az egész Nyugat nemzedékkel vetet kezdetét az a fajta modern irodalom, amelyet még a mai olvasó is élvezni képes. Kosztolányi egyik kiemelkedő alakja nemzedékének. Meggyőződhettem arról, hogy még ma, a XXI. század hajnalán is frissen cseng a hangja.

nyári hétvégék

2010-07-06T15:51:00.006+02:00

Az elmúlt időszak nyári hétvégéi a baráti társaságok mozgalmas kavalkádjában telt el. Immáron három hete volt, amikor az Északi várfalsétányt meglátogattuk a pécsi dóm mögött barátainkkal. Egy elfeledett, újonnan feltárt kis park terül el itt, amely a széppé újított Káptalan utcáig (Múzeum ok utcája) ér egészen. Márkkal például a Kőtár és a Vasarely Múzeum parkjában játszottunk nagyokat. Két hete meglátogattuk rég nem látott barátainkat Pellérd településén. Aznapra hosszúhetényi kerti partit terveztünk, de az eső keresztül húzta számításainkat. Az elmúlt időszakok bőséges esőzései miatt nem mertünk a domboldalnak gyermekkel a honunk alatt neki vágni. A B-terv azonban üdvözítendőnek bizonyult. Barátaink ugyanis meghívtak magunkhoz. Az eső bár csendesen, de folyamatosan eset. Mi ezzel mit sem foglalkoztunk. Gyermekünk a szabadtér adta szabadság eufóriájának hódolva, cseppet sem türtőztette magát. Boldogan játszott a krétákkal, motorozott a teraszon és a kertben. A következő héten a köztisztviselő napja és a hétvége közötti napra szabadságot vettem ki, így hosszúra nyújtottam a hétvégét. Szükségem volt már erre, hisz idén még csak második alkalommal éltem a szabadságnap nyújtotta pihenési lehetőséggel. Péntekre Márk is szabadságot jelentett be a bölcsiben, apa és fia a belvárosba mentek barangolni. A megújult központi köztereken még délelőtt is forgalmas élet zajlik. Akadnak persze fanyalgók, de aki megfordul Pécs belvárosában az láthatja, hogy mennyire élvezik az emberek az új tereket. A gyerekek mindenképpen. Annyi szökőkút és egyéb vizes elem található most Pécs belvárosában, hogy az atyai szigor helyett érdemes váltóruhát magunkkal vinnünk. Elvégre mikor máskor, mint a nyári kánikula idején engedjük meg csemeténknek, hogy akár térdig gázoljon a vízben. A péntek délelőttöt péntek délután és vasárnap délután is követte. A belvárosi hancúr egyes stációi erre az időre tehetőek. Volt, amikor a Jókai térig, volt hogy a Színház térig jutottunk, előfordult olyan is, hogy a Kossuth téren időztünk sokat. Mindegyik alkalommal más és más osztozott társaságunkban. Szombat délután pedig kerti partira voltunk hivatalosak. Aggódtam, hogyan fogom a negyeddöntők izgalmát nélkülözni, de végül is a házigazda által gyorsan összeeszkábált kivetítőn félszemmel a foci vébé izgalmait is követni tudtam. Az argentinok gyorsan elverették magukat, azon már nem is izgattam magam, a spanyolok akadozva, de szerencsével tovább jutottak. Aznap estére a fiunkat nagyszülői felügyeletre bíztuk. Hosszú idő után jó volt egyet éjszakázni, néhány baráttal, ismerőssel találkozni.

Ezen a hétvégén is folytatom a sort, hiszen a közelsége ellenére rég látott baráthoz vagyok hivatalos, ahol a vébé döntő fogjuk megnézni és még más programok is elképzelhetőek. A hétköznapok okozta feszültségeket, fáradalmakat, a hőséget csak így lehet kibírni.

Megálló a világ végén

2010-07-06T09:15:00.016+02:00

A 2000-es évek második felében útnak indult román újhullám, mely olyan filmeket termelt ki, mint a Lazarescu halála, vagy a Rendészet, nyelvészet, 2007-ben érte el szakmai csúcspontját, amikor Cannes-ban Cristian Mungiu zseniális filmje a 4 hónap, 3 hét, 2 nap vitt el az aranypálmát, az Un Certain Regard blokk fődíját pedig a California Dreamin'-nek ítélték.

Ez utóbbi film sikerét egy tragédia árnyékolta be. Tudniillik a film 27 éves rendezője, Cristian Nemescu autóbaleset áldozata lett. A film még a vágóasztalon várta végső formájának elnyerését, amikor a rendező elhunyt, emiatt az utómunkálatokat nem tudták befejezni (erre utal a film címe mögötti zárójelben feltűntetett „befejezetlen” megjelölés). A meglepő produceri döntésnek köszönhetően, a film olyan állapotban került a nézőközönség elé, ahogyan azt a rendező 2006. augusztusában hagyta. A film nyers állapota ellenére kiforrott mű, amelyből kitűnik, hogy Nemescu rövid szerzői pályafutása során is bizonyítani tudta tehetségét.A California Dreamin' 1999-ben, tíz évvel a rendszerváltás után játszódik, egy kis romániai faluban, Capalnitában (pont ott, ahol „a térkép be van hajtva”, hogy még ne is látszódjon). Az események mozgatórugója egy Koszovó felé haladó NATO-különvonat, rajta egy osztagnyi amerikai katonával és a délszláv háború kimenetele szempontjából fontos légvédelmi radar-lokátorral. A Románián való zökkenőmentes áthaladás érdekében minisztériumi telefon érkezik a falu állomására, de a falu konok bakterja úgy dönt, hogy sem az amerikai katonák, sem a NATO nem állnak a törvények felett, így a szükséges vámokmányok bemutatásáig parkoltatja a szállítmányt. A katonák nem tehetnek semmit, erőszakhoz nem folyamodhatnak, elvégre békefenntartó erők, az ügyet diplomáciai úton kell megvívni.Doiaru, az állomásfőnök csökönyös, hajthatatlan, ügyeskedő és korrupt ember, aki ráadásul nem enged az igazából. Álláspontja könnyen követhető: „It’s simple. Papers - Americans go. No papers - Americans don’t go.” Az amúgy könnyen lefizethető hivatalnok ezúttal semmiféle erőnek nem áll kötélnek, nem enged sem szép szónak, sem könyörgésnek, sem fenyegetésnek, sem pénznek.

Doiaru megkerülhetetlen tényező a településen, a román minisztériumok végrehajtási gépezete pedig igen lassan forog, az amerikaiak így kénytelenek engedni a helyiek tolakodó vendégszeretetének. Meg is jelenik a behízelgő modorú polgármester, a helyi sztrájkbizottság, a falu fiatal, csábos lányai. A nyugatról jött katonák ízelítőt kapnak a kelet-európai mókából. A falu Elvis-imitátorral, a pusztaságban álló Eiffel-torony-másolattal, erotikus folklóresttel, rögtönzött drakulashow-val próbálja szórakoztatni a vendégeket, a lányok pedig testi vonzalmukkal próbálják mulattatni a jó erőben lévő katonákat.Nemescu filmje groteszk látlelet a kelet-európai néphevületről, a rendszerváltást megelőző beidegződésekhez megrögzötten ragaszkodó társadalmi állapotokról, ügyes pofon a nyugati társadalmak beavatkozó politikájának, egyszerre komédia, tragédia, szerelmi történet és korrajz, amely tele van emberi, szerethető és olykor ismerős figurákkal és jelenetekkel..A román újhullámnak nevezett generációnak sikerült az, ami a magyar filmeseknek nem. Képesek megragadni a rendszerváltó kor társadalmi frusztrációit, és nem félnek beszélni róla, vállalják az önmagukkal való szembesülést. Véleményem szerint, ez az őszinte alapállás az egyik titka – nyilván tehetségük mellett – sikerüknek.Nemescu filmje nyersességében is kitűnő alkotás. Nyílván, ha a rendezőnek elegendő ideje maradt volna, egy-két felesleges jelenetet eltávolított volna, feszesebbre húzva ezzel a filmet. Mindez azonban már történelem, a Californai Dreamin’ úgy tökéletes, ahogy van, csak Nemescu tehetségének hiányát sajnálhatjuk a későbbiekben.

(Cristian Nemescu: Calfornia Dreamin')
(Képek: http://www.bodegafilms.com/california-dreamin/index.html)

Linn Ullmann: Áldott gyermek; Scolar, Budapest, 2008

2010-06-23T16:17:00.001+02:00

Erika – a regény egyik főszereplője – 2005 telén autóba ül, hogy meglátogassa rég nem látott 89 éves, Hammarsőn élő apját, Isakot. Két nappal később a svéd szigeten találkozik Laurával és Mollyval. A három lány testvérek, három különböző anya szülte őket, egy apától származnak, aki talán sosem tudott valódi szülőként viselkedni velük.

A három testvér az első három fejezet egy-egy saját hangja, Az út a legidősebb lány, Erika hangján szólal meg, A kolónia című részben Laura alakja domborodik ki, Molly pedig A hammarsői játék főszereplője. Hármukat a közös apa hiányának megoldatlan képe köti össze, no meg az utolsó hammarsői nyár kimondhatatlan titkai, amelyeket immár 25 éve hurcolnak magukkal. Ezek közül az egyik legsúlyosabb titok Ragnar, a bibircsókos, gátlásos és magányos fiú, akiről csak sejtjük, hogy ő is Isak magjából kelt ki, és akit a gyermeki kegyetlenség sosem kímélt, mígnem bekövetkezett a tragédia, amelyről sosem lehetett beszélni.

A nyár végeztével a hammarsői gyereksereg hazaindul, maguk mögött hagyva a gyermeki ártatlanságot. Mindenki vissza tér hétköznapjaihoz, csak az a kérdés, hogy együtt tudnak-e élni megoldatlan ügyeikkel, hiszen ebben a világban szinte bárki kívülállóvá, kitaszítottá és üldözötté válhat.

Az Áldott gyermek a bűn, a felelősségvállalás és a megbékélés, az emlékezés, valamint a felejtés közti sodródást írja le, miközben a cselekményt a nyers brutalitás és érzékiség képei festik át. Linn Ulmann – aki Karin Beate Ullmann néven látta meg a napvilágot Liv Ullman és Ingmar Bergman lányaként – ügyesen vezeti olvasóját a múlt árnyékába való csöndes alámerülésben. A nyár és az ősz képei érzékletesen festik le története hőseinek belső világát is. Válaszokat azonban nem igazán ad, inkább sejtet, aztán arra is rájövünk, hogy sokszor a kérdés sem fontos annyira már.

A regény lezárásaként a lányok a jelenben megindulnak az apai ház, a gyerekkori nyaraló irányába, ahol egy öregedő apán kívül talán végre önmagukkal is szembenézhetnek. Nagyszerű az északi irodalom, Ullmann könyve egy újabb jó példa arra, hogyan lehet az elmondhatatlan belső történésekről beszélni. Fájdalmas, de szép történet.

Minden út Villányba vezet

2010-06-21T09:47:00.008+02:00

Vasárnap délutánra kirándulást szerveztünk. Mivel szeretjük a bort, úgy gondoltuk egy pincészetet kellene meglátogatnunk. Villányt már ismerjük, még akkor is, ha van még mit felfedezni azon a vidéken. Szekszárdról azonban vajmi keveset tudunk. Egyre több jó hír száll felénk arról a környékről, ezért ideje volt már meglesnünk őket is.

Egy csomó e-mailt elküldtem a borvidék neves borászatainak. Válaszaikban elutasításra találtam: vagy éppen a távolban tartózkodtak, vagy a vasárnapi nyitva tartás hiányára hivatkoztak, vagy a megtelt táblát rakták ki ablakaikba. A Halmai Csaba féle Tüske Pince azonban tárt karokkal várt minket vasárnap délután. Miután Márkot három óra körül felébresztettük, hamar útnak is indultunk, dacára az égen sötétlő fellegeknek. Nem jutottunk azonban messzire, mert ami az égből ránk zúdult nem kis nyári zápor volt, hanem igazi égindulás. Hiába dolgozott az ablaktörlő, a szélvédőn alig lehetett kilátni, az egyik domboldalon megindult a sár, hömpölygött a víz előttünk. Még ki sem értünk Pécsről, nem kockáztattunk, ennyit nem ért meg az egész. Tudomásul véve, hogy az égiek efféle kéjelgést aznapra nem engedtek nekünk, hazaindultunk. Egyszer csak jött egy gondolat: a felhők Szekszárd felé tartanak, Villány irányában nem látszik semmi. Gyorsan döntöttünk és elindultunk a már jól ismert vidék felé.Nem oly rég beszéltünk arról, hogy a Polgár Pincészetben még sosem voltunk, így hát itt volt az alkalom, hogy megnézzük őket. Szerencsére fogadókészek voltak ránk. Kikértünk egy-egy deci fehérbort (Hárslevelű 2007, Chardonnay-Muskotály Cuvée 2009), illetve rosét (Rosé Cuvée 2009). Lassan kortyolgattuk a finom nedűt, amikor megérkezett egy kisebb csapat, akik pincelátogatásra jöttek. Gyorsan melléjük csapódtunk, hogy megnézzük a pincerendszert. Nagyon szép a Polgárék pincéje, különösen a festett kazettás mennyezetű Borkápolna, amelyet Kaulics Viola készítette. A látogatás során megkóstoltunk a Syrahból és a cuvée alapanyagként funkcionáló szolgáló barikolt merlot-ból egy kicsit.Mialatt a pincében voltunk, az eső megérkezett Villányba is. Szerencsére csak épphogy esett, nem zúdult a fejünkre az égi áldás. Az udvarról behúzódtunk az egyik terembe és még megkóstoltunk néhány tételt: Kadarka Siller 2008, Merlot 2007 és Rubin Cuvée 2008. Mivel ez utóbbit jó árban (1000 ft/palack) mérték a helyszínen, ebből vittünk haza.Vacsorázni csak előrendelés alapján lehetet volna a Polgár Pincészetben, így más megoldás után kellett néznünk. A Fülemüle étteremben üdülési csekket nem fogadtak el, így végül Villánykövesden a Hotel Cabenet-nél álltunk meg. Sosem jártunk még itt. Ha Kövesden jártunk, rendszerint a pincesorra mentünk Blumékhoz. A hotel étterme egy hosszú pince. Vadételt (szarvashús) ettünk, hozzá egy kis Blum rosét. Na nem mintha ez illene hozzá, de olyan bort kerestünk, amely mindannyiunk igényét kielégíti.A vasárnap délutánunk végül is nagyon jól sikerült, annak ellenére, hogy enyhén szólva siralmasan kezdődött. Az elmúlt vasárnap tanulsága mindenképp az, hogy minden út Villányba vezet.

Vaszilij Szigarjev: Guppi; Pécsi Szabadtári Játékok - Pécsi Horvát Színház Anna udvara; rednező: Szikora János.

2010-06-21T08:59:00.006+02:00

A nyári, szabadtéri színházi eseményekkel kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy a kelleténél is könnyedebbre sikerednek. Az rendben van, hogy ilyenkor a nagyérdemű szervezete valami olyasmit kíván, mint egy lágy nyáresti szellő, de ha már valami súlyosabbal kísérleteznek az alkotók, célszerű mélyebbre ásni az előadott mű szöveteiben, mintsem csak a bőrfelszínt karcolgatni.

A Pécsi Szabadtéri Játékok keretében a Pécsi Horvát Színház Anna udvarán a hétvégén alkalmam volt látni Vaszilij Szigarjev kortárs orosz drámaíró Guppi című darabjának színpadi változatát, melyet Szikora János dirigált. A Guppi két fejezetes darab. Az első felvonásban adott egy nő és egy férfi. A férfi vendégségbe érkezik a nőhöz. A néző belecsöppen ebbe a helyzetbe, nem ismeri az előzményeket. Honnan ismerik egymást? Kölcsönös-e a szimpátia? Van-e egyáltalán vonzalom közöttük? Félresikerül egy randinak tűnik az egész. Közben az is kiderül, hogy a nőnek férje van. Aki épp nincs otthon. Az ostrom mégis sikerrel jár, ám mielőtt elcsattan az első csók, a kishíján felszarvazott hitves előugrik a háztartási szekrényből.

Az előadás második felvonását egyértelműen a férj jelenléte uralja. Nem oly nagy titok, hogy a férfit a férj bérelte fel, hogy tetten érhesse feleségét, és indokot találjon a házastárs háztartásból történő kiebrudalásához. A férfi közben mintha megkedvelte volna a nőt, aki menne is vele, de ott van az a fránya családi kötés, ami sehogy sem enged.

Úgy gondolom a Guppi című előadás sokkal többet tartogat magában, mint amennyit a Szikora vezette csapat kihozott belőle. Persze jó volt látni a színpadon végre Pokorny Liát, aki vérbeli locsi-fecsiként személyesíti meg a darab Tamaráját. Játéka dinamikus, erős és vidám asszony érzetét adja, akiben olykor a tűrés komorsága is megjelenik. A boldog tudatlanság mintapéldánya ő. A férj, Lonya szerepét mintha Balikó Tamásra öntötték volna. Jó áll neki a szerep, de nem tud meglepni semmivel sem igazán. Az ő esetében sokszor éreztem ezt. Én olykor kevésnek érzem azt, ha egy színész egy testhez illő szerepet korrekten megcsinál, de nem tesz hozzá semmi pluszt. A nyári színpadin persze elfér ez is. Az udvarló Pása szerepét alakító Vidákovics Szláven viszont teljesen erőtlen. Nem először érzem ezt nála. Pécsett ő az a színész, aki talán még sosem tudott meglepni, rendre ugyanazt látni nála, bármit is játsszon. Nem egyszer írtam már azt le több színészről is, hogy folytonosan ugyanazt tapasztalom minden egyes általam látott szerepükben. Sok esetben aztán jött a cáfolat, mintha meghallották volna ártatlan nyivákolásomat. Vidákovics esetében még nem jött el ez a pillanat, ezért szólok most, hátha meghallgatásra találok.

Nem állítom, hogy neki kellene elvinni a balhét. Nem csak rajta múlik, hogy nem tudott igazán működni bennem az előadás. Mintha az alkotók sem tudták volna eldönteni a műfaji meghatározásban megválaszolatlanul hagyott kérdést, azaz, hogy a Guppi tragédia vagy komédia. A drámában rejlő kettősség sehogy sem jön át, mert az előadás nem ás le kellően a mélyre, csak a felszínt karcolgatja. Holott komoly dolgokról lenne itt szó. Mégpedig a teljes önfeladás, a zabolátlan uralkodási hajlam és a kölcsönös függőség cseppet sem szívélyes viszonyrendszeréről. Ebből ütős kamarajátékot lehetett volna kihozni, de nem jött össze. Szikora János rendezése nem működik sem komédiaként sem tragédiaként igazán, elvész a porondon.

A büfében vásárolt roséfröccs kíséretében megnézett darab felejthető élmény volt számomra. Könnyen múló pillanatot okozott nekem, mint egy szúnyogcsípés miatti viszketegség.

(fotó: http://www.pecsiszabadterijatekok.hu)

James Redfield: A mennyei prófécia; Alexandra Kiadó, Pécs, 2005

2010-06-14T11:45:00.003+02:00

A perui őserdő mélyéről, az ősi romok közül titokzatos kézirat kerül elő, amelyben az egész emberiség életét megváltoztató eszmék olvashatók. A több ezer éves próféciák megjósolják, hogy a huszadik század végén az emberiség fejlődésében döntő fordulat megy végbe, amely egy spirituális léptékváltást jelent a Föld lakossága számára. A Kéziratból végre megértjük a világegyetem titkait, a létezés misztériumát, az élet értelmét. A Kézirat által előrevetített kilenc felismerés mindenki számára elhozza a megvilágosodást.

A Kézirat természetesen azonnal felkelti a tudományos világ és néhány kalandor érdeklődését. A perui kormányzat és a katolikus egyház vezetői mindeközben mindent elkövetnek, hogy a Kézirat ne kerüljön nyilvánosságra.

Egy fiatal amerikai férfi teljesen gyanútlanul kerül az események középpontjába. A látszólagos véletlenek hatására Peruba érkezik, ahol bejárja az országot és útjába kerülő emberek, helyzetek révén megismerkedik a kilenc felismeréssel. A férfi rövid idő alatt kulcsszerepet kap a hiányzó, Kilencedik Felismerés felkutatásában.

James Redfield regénye első ránézésre egy kalandregény, de később az olvasó rájön, hogy a kaland csak ürügy, a regény igazi célja a spirituális tudás átadása. A regény kilenc felismerése tulajdonképpen útmutató ahhoz, hogy felnyissuk a szemünket a világba, és az új tudatosság útjára lépjünk. Ha ezt megtesszük, tapasztalni fogjuk az életünk folyamán bekövetkezett találkozások jelentőségét. Rájövünk, hogy a saját életünkre vetített tapasztalat, a véletlenek okkal történése az egész emberiség történetére ráillik. Megtapasztaljuk lassan, hogy Minden egyetlen nagy energiarendszer része, amelyben minden egy bizonyos rezgés szinten rezeg. Az emberek erről szakadtak le egykoron, így folytonosan az energia forrását keresik. Egymás közötti konfliktusainak nem mások, mint a szükséges energia utáni harc kivetülései. Rá kell jönnünk azonban az arra, hogy ha felhagyunk egymással szembeni hatalmi drámáinkkal, akkor képessé válhatunk a mindent körülvevő energiamező érzékelésére és akkor felismerhetjük azt, hogy hogyan tudunk a mindenségből energiát szerezni. Először azonban igazi önmagunkat kell megtalálnunk. Ennek egyetlen útja, ha szembe nézünk a múltunkkal és felhagyunk a folyamatosan ismételgetett küzdelmeinkkel. Ezek a felismerés mozgásba lendítik az Én evolúcióját a helyes kérdésfeltevés, a tennivaló megérzése és a válaszadás folyamatában. Rádöbbenünk arra, hogy nem az egymás elleni harc, a másik leigázása a helyes út, hanem az, hogy miként tudjuk a másikból, egymásból a lehető legjobbat kihozni. Ez Én fejlődése egy spirituális tudatossághoz vezeti el az emberiséget. Rájövünk majd, hogy a Boldogságot nem az anyagi javak örökös hajszolásán és birtoklásán, de nem is az önsanyargatáson keresztül érjük el, hanem Önmagunk és azon keresztül a Mindenség Szeretete által.

Redfield regénye egyszerű nyelven íródott, majdhogynem szájbarágós. Nem az irodalmi értéke jelentős, hanem a benne levő tudás. Nem beszél másról, mint az élet csodájáról. A teremtett dolgok szépségét kellene értékelnünk, ez a fajta rácsodálkozás képessége gyermekkorban mg bennünk van, később azonban a mindennapok küzdelmei során elfelejtjük ezt. Ha őszintén, nyíltan, figyelemmel csodálkozunk rá valamire, azáltal energiát nyerünk. Ha cserébe képesek vagyunk szeretetet sugározni vissza, energiát adhatunk. Egy kölcsönös áramlás indul be, ami megemeli mindannyiunk rezgésszintjét. Ez beindítja az olyan rejtett képességeket, mint például az intuíció. A Megérzés, az Álmok mind a segítségünkre lesznek hogy a fejlődés útját ne hagyjuk el.

Jézus sem beszélt másról:

„Legyetek olyanok, mint a gyermekek, hiszen övék a mennyeknek országa!”

„Új parancsolatot hozok néktek: egymást szeressétek!”

„Aki engem követ és megtartja beszédemet képes lesz azt cselekedni, amit én, és még többre is képes leszen.”

Az Örömhír sokkal kézen foghatóbb, mintsem azt gondolnánk. Csak el kell indulni ezen az úton A döntés mindenkinek a szabad akaratán múlik.

A X. POSzT díjazottjai

2010-06-14T09:29:00.001+02:00

A szakmai zsűri díjai:

Legjobb előadás:
Szergej Medvegyev: Fodrásznő
Rendező: Viktor Rizsakov
Csokonai Színház, Debrecen

Legjobb rendezés:
Bagossy László
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb női főszereplő:
Kerekes Éva
Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb férfi főszereplő:
Kovács Zsolt
Ion Luca Caragiale után Rusznyák Aladár nyersfordítása alapján Mohácsi István és Mohácsi János:Az elveszett levél
Pécsi Nemzeti Színház

Legjobb női epizódszereplő:
Hámori Gabriella
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb férfi epizódszereplő:
Urbán Tibor
Ion Luca Caragiale után Rusznyák Aladár nyersfordítása alapján Mohácsi István és Mohácsi János:Az elveszett levél
Pécsi Nemzeti Színház

Legjobb díszlet:
Ambrus Mária
Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb jelmez:
Ignjatovic Kristina
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb színpadi szöveg:
Parti Nagy Lajos
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline - fordításáért
Örkény István Színház, Budapest

Különdíj:
Yorick Stúdió, Marosvásárhely & dramAcum, Bukarest
Gianina Cărbunariu: 20/20

A nemzetközi zsűri díja:
Bodó ViktorVinnai, Turai, Róbert,
Bodó: KockavetőSzputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor, Budapest

A MASZK Országos Színészegyesület színész zsűri díjai:

Legjobb férfi alakítás:
Nagy Péter
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A revizor
Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

Legjobb női alakítás:
Szűcs Nelli
Szergej Medvegyev: Fodrásznő
Csokonai Színház, Debrecen

A Fidelio Est díjai:

Legjobb 30 év alatti színésznő – megosztva:
Béres Márta
Erdély Andrea
The Beach – Albert Camus Közöny című regénye alapján
Kosztolányi Dezső Színház – Urbán András Társulata, Szabadka

Legjobb 30 év alatti színész:
Ötvös Andrása versenyelőadásokban nyújtott színészi teljesítményéért

A közönség zsűri díja:
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Rendező: Bagossy László
Örkény István Színház, Budapest

A Thália Színház Rivalda díja:(vendégjáték a Thália Színházban)
Yorick Stúdió, Marosvásárhely & dramAcum, BukarestGianina Cărbunariu: 20/20
Gárdonyi Géza Színház, EgerFényes Szabolcs – Harmath Imre: Maya Pécsi Nemzeti Színház
Ion Luca Caragiale után Rusznyák Aladár nyersfordítása alapján - Mohácsi István – Mohácsi János:Az elveszett levél

Kibeszélősdi - 20/20

2010-06-14T09:12:00.003+02:00

1989. december végén Romániában kitört a forradalom, melynek során halálra ítélték és kivégezték a Ceauşescu házaspárt. Az új hatalmi elit a Nemzeti Megmentési Front Tanácsába tömörült, élén Ion Iliescu egykori kommunista politikussal. A Ceauşescu rezsim bukása után az országban megindulhatott a demokratizálás olyamata, és az addig háttérbe szorított magyarság önszerveződése is. A helyi magyarság vezetői személyiségei és egyes román soviniszta politikusok hangos üzeneteket küldtek egymásnak. A magyarok az anyanyelvi oktatás megteremtéséréért, kisebbségi jogaik elismeréséért küzdöttek, míg a másik oldal szeparatizmussal vádolta őket.
1990 márciusában a magyarság csendes tüntetést szervezett az anyanyelvi oktatás megteremtésért, később a környékbeli románok és az addig békésen tiltakozó magyarok összecsaptak, amely során itt is ott is elcsattant egy-két olyan pofon, amelyre egyik fél sem lehetett büszke. A több napig tartó zavargásoknak március 21-ére lett vége, amikor is a román hadsereg helyreállította a rendet. A harcoknak 5 halottja (3 magyar és 2 román) és 278 sérültje volt. Máig vitás, hogy mi robbantotta ki a tettlegességig fajuló összecsapásokat. A román kormányzat és a nyugati média szerepe sem tisztázott még.

2010 márciusában a Fekete Márciusként elnevezett sajnálatos események huszadik évfordulójához érkeztünk el. A román-magyar társadalmi együttélés azóta sem oldotta fel magában a történteket. Ez abból is látható, hogy egyetlen egy színpadi darab sem született erről a mindenkit foglalkoztató eseményről. A marosvásárhelyi Yorick Társulat több mint ötven, az eseményekben részt vevő, vagy azok hatását közvetve megélő vásárhelyi személyes elbeszélése alapján állított össze egy előadást. A 20/20 2010. júniusában eljutott a POSzT-ra is, hiszen Fáy Miklós a versenyprogramra érdemesnek találtatta azt.

A 20/20 szereplői románok és magyarok, aki saját és egymás nyelvén beszélnek a történtekről és az azt követő időszakról, arról, aminek szeretnének véget vetni. A „dolog” ugyanos húsz év elteltével is tisztázatlan, mindenki kínosan ügyel arra, hogy a másik előtt hallgasson erről. Az előadás során felvillanó helyzetek azt mutatják meg, hogy a mindkét fél felett álló nézőpont hiányzik, ahonnan felelősségteljesen feldolgozható, megérthető lenne a Fekete Március. Ami az évek alatt megmaradt, az néhány emlék, és a következő nemzedékre átörökített élmény- és érzésanyag. Az utókor nem tisztán kapta kézhez az útravalót, ezért rájuk hárult a feladat, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.
A 20/20 megmutatja románnak, magyarnak mivé tette őket a húszéves lábujjhegyen járás, karikírozva tükröt mutat a feleknek. Mindenki magára ismerhet, ügy gondolom. Még mi is, Anyaországi magyarok is, hiszen – valljuk be – minket is megfertőzött a gyűlölet hangja. A Román Életbe! Nem így van?
A 20/20 nagy erénye a terápia jelegében van. Apró fricskákkal tükröt mutat mindannyiunknak, majd beszélni kezd. A végén a nézőknek szegezi a kérdést: te hogy gondolod ezt? Romániában, az előadás során beszélgetés követi az előadásokat. Elvégre ez a célja az egésznek. A POSzTon a nézősereg csöndesen levonult, de azért biztosan sokakban erős gondolatokat indított el a darab.
Nagyszerű előadás a 20/20, remek színészi jelenléttel, ám egy körülmény alapvetően befolyásolta az én élményemet. Az előadás több nyelven (a román és magyar mellett olykor angol, francia szó is elhangzik) szólal meg. A nézők segítségére szolgálnak a két oldalon elhelyezett feliratok. A másik nyelv ismeretének hiánya arra kényszeríti az egynyelvű nézőt, hogy olvassa a feliratokat. A színház pedig arról szól, hogy lássuk az arcokat, a reakciókat. A feliratokkal még el is lettem volna, ha egy helyütt – számomra érthetetlen módon – magyar feliratot nem zölddel írták volna fekete alapra. Sajnos ott elvesztettem a fonalat. Belementem abba a játékba, hogy próbáljam elolvasni a mondottakat, ami nem nagyon sikerült, így közérzetem romlani kezdett. Szerencsére azonban teljesen nem rontotta el az élményt. Azt tudom, hogy nagyon jó előadást láttam, de ez az apró kellemetlenség miatt nem tudtam teljesen megélni azt. Tudom, hogy ez valahol az én korlátoltságom, hiszen nem értem az egyik nyelvet. De azzal is tisztában vagyok, hogy végső soron ez az előadás a marosvásárhelyieknek született, nem arra készült, hogy Pécsett bemutassák. Marosvásárhelyen pedig mindenki kétnyelvű. Így csak magamat sajnálhatom, hogy nem tudtam úgy átélni a látottakat, mint ahogyan szerettem volna azt. Mindenesetre örültem, hogy be tudtam jutni az előadásra, még ha a végére el is fáradtam.
Ami lenyűgözött viszont, az az előadás őszintesége volt. A szereplők olyan dolgokról beszéltek tárgyilagosan, pontosan és teljesen természetesen, amiről nagyon nehéz. Az előadás nem csak a Fekete Márciusról szól, az csak az apropója, jóval túlmutat azon, sokkal átfogóbban beszél az egész problémáról: az együttéléséről. Fontos az is, hogy nem holmi kívülállók szólalnak meg protokollszerűen, hanem a benne levők beszélnek meg saját magukról. Ettől lesz igazán hiteles az előadás. Ami jó volt, hogy nem akart patetikus lenni. Nem akar egy mindenekfelett álló igazság képével tetszelegni, megmondani a helyes utat. Az előadás folyamatosan kérdéseket tesz fel, amelyeket a nézőnek magának kell megválaszolnia.
Hogy mit tanulhatunk belőle mi, határon inneni magyarok? Alázatot a határon túli magyarokkal szemben. Ne úgy menjünk látogatóba hozzájuk, hogy lesajnálva próbáljuk megmondani az igaz magyarság egyetlen helyes magtartásformáját. Tartsuk tiszteletben az, hogy ez leginkább az ő problémájuk, ők hivatottak megoldani azt.
Sokat lehetne (és kell is) beszélni erről a darabról. Úgy tűnik jól sikerült, elvégre ez volt a célja.

(20/20; Yorick Stúdió, Marosvásárhely - dramAcum, Bukarest; rendezte: Gianina Cărbunariu)

színházi örömünnep

2010-06-10T08:57:00.005+02:00

A múlt hét valamelyik napján haza felé jövet épp le akartam szállni a buszról, amikor hiányérzetem támadt. Visszanéztem és láttam, hogy a padlón ott fekszik a mobiltelefonom. Visszaléptem és még sikerült az ajtó becsukódása előtt leugranom a járműről. Gyorsan történt minden, ezért nem ragadtam le sokáig azon, hogy azért az drága mulatság lett volna, ha a busz a telefonommal tovarobog, miközben én mit sem sejtve hazaballagok. Az égiek persze teszteltek engem, hogy mennyire fontos nekem az anyagi jószág. A hétvégén már sikerrel jártam, amikor a frissen vásárolt helyi tömegközlekedési bérletemet hagytam el. De ez egy más lapra tartozik.Hogy mindezt miért írom le? Mert a mobiltelefon az elmúlt tíz év alatt luxuscikkből mindennapi használati cikké, sőt életünk nélkülözhetetlen személyes tárgyává vált. Amikor kezdett elterjedni a maroktelefon, én sokáig ellenkeztem, ideológiákat gyártottam, miért nem kell nekem, aztán maga alá gyűrt a világjelenség. Akkoriban megfogalmaztam, hogy a mobiltelefon ugyan felgyorsítja az információcserét, de inkább elválaszt, mint közelebb hoz. Az ember inkább felhívja barátját, ismerősét, mintsem felkeresné. Mennyire okos voltam. Azóta sokszor én sem cselekszem máshogy. Természetesen valóban van haszna a mobiltelefonnak, csak okosan kellene használni. Vajon sikerül ez nekünk? Máté Gábor és az egri Gárdonyi Géza Színház Társulata egész estés színházi előadást szentelt ennek a kérdésnek, amelyet Fáy Miklós a X. POSzT versenyprogramjába beválogatott.A vidéki magyar polgároknak nagyon nagy szó, amikor a pesti sikerszínházak el(vagy inkább le)jönnek városába, és lehozzák a valódi színházat. A POSzT megerősödése óta ez egyre gyakrabban megesik Pécsett, de szépen lassan a nézőközönség is felébred, hogy van Budapesten kívül is élet. Ennek egyik legjobb példája az egri Gárdonyi Géza Színház, akik évek óta stabil résztvevői a versenyprogramnak, és idén nem először fordul elő, hogy két előadással is képviseltetik magukat a POSzTon. 2007-ben láttam először őket, amikor a Martin McDonagh A párnaember című darabját adták elő zseniálisan. Tavaly sajnos nem sikerült bejutni A velencei kalmárra, de a Bóbita Bábszínházban részem volt a Hírlap-színházi előadásukban. Kérdés sem volt, hogy az idei versenyprogramból legelső helyen az egriek előadását célozzuk meg a jegypénztárak nyitásakor.A Csörgess meg! című előadás pörgős, rövid, humoros, tanulságos jelenetek fűzéréből épül fel. Valamennyi epizód ehhez a kézben könnyen elhelyezkedő készülékhez kötődik, amely befolyásolja mindennapjainkat, társas érintkezéseinket, ami jelen van mindenütt, az utcán, az orvosi rendelő várójában, a színházban, az étteremben, a moziban, az erdőben stb. A jelenetek valamelyikében, ha nem is mindegyikében, biztosan felismerjük magunkat, jót röhöghetünk magunkon, de az is lehet, hogy olykor valamennyiünknek arcunkra fagy egy pillanatra a felismerés, hét ez én vagyok. Bezony, bezony TE vagy!A Csörgess meg! előzménye kétségkívül a Hírlap-színház lehetett, amelyben a szereplők saját ötleteikkel, rögtönzéseikkel töltik meg az alapötletet, aztán lassan kikristályosodik belőle egy egész estés előadás. Az egri Társulatnak nagyon jól illik az effajta bohóckodás, már tavaly az off keretében is tapasztalhattam. A mobil revü esetében is valószínűleg az történhetett, hogy a jó ötletek rögzítették, de nem csiszolták teljesen simára, hanem ami a csövön kifér elve alapján szabadjára engedték a gőzt. Éppen ezért vannak döccenők az előadásban, nem mindegyik jelent egyformán erős, de ez egyáltalán nem baj, hiszen az egész egy örömjáték, amit jó nézni, és nem csak azért mert alapvetően röhögni kell az egészen, hanem mert a történet helyett a színészek helyezkednek az előadás középpontjába, aki színjelesre vizsgáznak.

Máté Gábor keze alatt a tizenhárom színész Bányai Miklós, Bozó Andrea, Fekete Györgyi, Görög László, Járó Zsuzsa, Hüse Csaba, Mészáros Sára, Kaszás Gergő, Mészáros Máté, Ötvös András, Schruff Milán, Vajda Milán, a Máté-osztályában végzett Fenyő Ivánnal kiegészülve) csúcsra járatja magát. Játékukban nem csak az látszik, hogy ökörködni szeretnek, de egyes jelentekben komoly, elmélyült alakításokat is láthatunk. Nem szeretnék külön kiemelni senkit közülük, de mégis meg kell tennem, mert Kaszás Gergő által játszott lepukkant alak csöndesen megbújik a többi figura mellett. Ez a hol Pressert éneklő kocsmatöltelék, hol pedig kórházi kisegítőszemély modernkori társadalmunk számkivetettje, akinek még egy nyamvadt mobilja sincs, hanem mindig az érmés nyilvános telefonnal bajlódik. Annyira le van maradva, hogy még a kártyás telefont sem ismeri. Alakja nincs harsányan kiemelve az előadásban és Kaszás Gergő is csöndes, ámde hangsúlyos jelenlétével színezi az örömjátékot. Ez a figura szintén egy fricska saját magunk részére. Akinek nincs efféle kütyüje, az teljes jogú polgár nem lehet. Azért azt megemlíteném, hogy ismerek még olyan embereket, aki igyekeznek magukat távol tartani a mobilkészüléktől. Köszönik szépen, jól meg vannak nélküle, és Hofi egyik szakállas viccét idézve, az ilyen ember képzeljétek el: Beszél!Az előadás végén a színészek egy egészen profi össztáncot lejt, fokozva az amúgy is emelkedett hangulatot. A vastaps, és a háromszoros vagy négyszeres visszatapsolás nem is maradt el. Nem lennék meglepve, ha a közönségdíját az egriek vinnék el, persze azt is csak egy ötfős közönség zsűri ítéli oda. De ami jár, az jár. A kérdés az, hogy jut-e?

(Csörgess meg! mobil revü színészekre és telefonokra; Gárdonyi Géza Színház, Eger; rendező: Máté Gábor)

(képek: www.szinhazajanalo.hu)

A kétfejű fenevad Pécsett

2010-06-09T08:53:00.007+02:00

Valódi nyári hangulat uralkodik Pécs városában. Az emberek amint munkájuk, otthoni teendőik, egyéb elintéznivalójuk teheti, no meg fogékonyak is rá, elözönlik Pécs belvárosát. Az új és régi közterek és a POSzT programjai kitűnő időtöltésre ad lehetőséget minden korosztálynak. Miután befejeztem aznapi munkámat a Jókai térre indultam, Eszter és Márk már a téren várt. Amíg kedvesemet hagytuk, hogy barátnőnkkel trécseljen, mi Márkkal a Jókai-tér vizes blokkját néztük meg közelebbről. Kérem szépen, gyerekzokni szárazon itt nem maradt. Időnként csatlakoztunk a beszélgetőkhöz, majd elmentünk a Brummogdába, meglesni Annamarit. Volt itt nagy haverkodás a mackókkal! De itt sem maradhattunk sokáig, mert a víz visszacsábította fiamat. Nagy öröm volt ez a számára, hiszen a vízzel való játék mindennél előbbre való. Miután kijátszottuk magunkat, fiunkat rábíztuk a nagymamára, hiszen ma a budapesti Katona József színház előadásár volt jegyünk. Mint azt már korábban megírtam A kétfejű fenevad névre hallgató színpadi mű kalandos úton jött el Pécsre. Az ország talán legnevesebb színi társulata egyedülálló módon visszalépett a versenyprogramból, mert a Fáy Miklós által beválogatott A hős és a csokoládékatona című előadását nem találta olyan jónak, mely az elmúlt tizenegy hónap társulati munkáját a megfelelően reprezentálta volna, helyette pedig egy olyan darabot hozott Pécsre, amely születési körülményeit tekintve kötődik a Mediterrán Hangulatok Városához, és a kritika agyba-főbe dicséri. A kétfejű fenevadot Weöres Sándor a hetvenes évek elején írta a pécsi színház számára. A dráma színre vitele érdekében az 1972/73-as évadban meg is kezdték a színházi próbákat, de azt felsőbb utasításra kénytelenek voltak leállítatni, és a tervezett előadást a repertoárból a szemétbe hajítani. A dráma teljes szövege először 1982-ben a szombathelyi folyóirat, az Életünk hasábjain jelent meg. Ezt követően az irodalompolitika is engedékenyebbé vált, így 1983-ban az újpesti Térszínház amatőr együttese (r.: Bucz Hunor), 1984-ben a Vígszínház (r.: Valló Péter), míg 1985-ben a kaposvári Csiky Gergely Színház (r.: Babarczy László) mutatta be eltérő rendezői koncepciót követve. Írásos nyom nem maradt azután, hogy annak idején Aczél Györgyöt, a kommunista rezsim egykori kulturális politika fő felelősét mi vitte a cenzúra bevetésére, de az okok közül leginkább a darab áthallásos politikai tartalma emelkedhetett ki.„A darab – semmi kétség és semmi túlzás – mai drámairodalmunk remeke, minden bizonnyal a legköltőibb magyar groteszk komédia, amit valaha írtak. Az élet és a történelem teljességét, az ember lényegét Weöres Sándor olyan ellentéteket szikráztató végletességben, gyakran a józan észnek ellentmondó, groteszk változatokban képes ábrázolni, amely mind a hivatalos, mind a köznapi gondolkodás számára nehezen elviselhető.” (Részlet Tüskés Tibor tanulmányából) 1686-ban Buda a török kézről visszaszáll a Habsburgok uralma alá. A vár bevétele nem csatában, hanem a nagyhatalmi sakkjátszmán dől el. Ezt idézi Cziegler Balázs piros-fekete kockás, szocreál padlózata is. Ezt a pillanatot mindenki túl akarja élni. A túléléshez nem a hősiességen át vezet az út, hanem ha az életet egy óriási kavalkádnak fogjuk fel, amelyben mindig új identitást vehetünk magunkra. Így tesznek a darab szereplői is. Nagyszerű Füzér Anni fregolin lógó jelmezei, amelyeket az aktuális viszonyok szerint kapkodják le a szereplők. Egy történelmi kor bábui ők, a köpönyeget nem ők, hanem maga a történelem, ez a kétfejű fenevad váltogatja, aki hol ad, hol elvesz, egyszer itt, egyszer ott. Egyedül Ambrus deák az, aki vállalja fel azt, aki. Menekülnie is kell, de mindig akad egy pirospozsgású, finom bokájú leányzó, aki forró menedéket ad neki. Ebben a világban a menekülés alapállapot, mindig résen kell lenni, hogy éppen kivel beszél az ember, egy török szandzsákbéggel, osztrák császári komisszáriussal, magyar hadvezérrel, zsidó kereskedővel vagy katolikus keresztyén pappal. Az egész átöltözése hajcihő adja a darab komikus szálának velejét, no meg Weöres fürge lábú irodalmi nyelve, ami nagyon jól működik a színészek szavain keresztül.Kifejezetten élvezetes előadást láthatott tegnap a pécsi publikum, amelyet a nagyon erős színészi játék tart egybe. Fekete Ernő a zsidóvá vedlett Ibrahim kádi szerepében birllirozik, aztán ott van Ónodi Eszter vad, buja Báthory Sussannája, Szacsvay László és Bán János közös színpadi pillanatai egyszerűen zseniálisak, de sokáig lehetne folytatni a szót: Pálmai Anna, Tenki Réka nagyszerűek, Rajkai Zoltánt végre nem csak hangról ismerem fel ezután. Hajduk Károly nagyszerű záróbeszédével teszi az i-re a pontot. Kovács Lehel talán egy kicsit zsengébb a többieknél, de az összkép ezt is elbírja. Na nem is folytatom tovább… Jó volt látni A kétfejű fenevadot.

(Weöres Sándor: A kétfejű fenevad; Katona József Színház, Budapest; rendező: Máté Gábor)

(előadásfotók: Dömölky Dániel; www.katonajozsefszinhaz.hu)

A lélek hossza

2010-06-08T09:22:00.002+02:00

A posztolók örök dilemmája, hogy mire is koncentráljon az ember, ha nincs jegye. Próbálkozzon a versenyprogramok neves előadásaira bejutni, vagy esetleg egy csendesebb, de a bejutás biztosabbnak tűnő sikerével kecsegtető off-programot keressen magának az ember. Az egész problémakör természetesen ott kezdődik, hogyan lehet az, hogy sokan jegyvásárlás szándéka nélkül kívánnak bejutni egy színházi előadásban. Az okok sűrűjéből kiemelkedik egyrészt a versenyprogramokra eladásra kerülő jegyek korlátozott száma, másrészt pedig – még az évek óta stabil árakkal dolgozó – POSzT is drága sokaknak, főleg, ha több előadásra kíváncsi az ember. Azt se feledjük el, hogy Magyarországon sajátos kulturális életmód az ingyenélő fesztiválozóé, aki az égiek furcsa játékára és a jegyszedők könyörületére bízzák azt, hogy milyen kulturális hatások érhetik az embert.
A gazdasági válság, a magyar társadalom munkaerőpiacának családi kaszára mért deffektjei miatt mi is egyre kevesebbet költünk színházra, az érdeklődés persze ugyanakkora bennem. Idén egyetlen egy versenyelőadásra vásároltunk jegyet, bízva a tavalyi tapasztalatokban, úgy gondoltam, van esély arra, hogy beférjek az Eck Terembe, ahol Bodó Viktor és a Szputnyik mutatta be A kockavetőt. A körülmények sajnos nem nekem kedveztek, holott jó eséllyel pályáztam. Az első sorokban álltam azon csoport tagjaként, akik a jegyesek után a még megmaradt szabad helyekre igyekeztek. 12 főt engedtek be, ebbe befértem volna, ha valaki nem jön és a Leöwey Klára Gimnázium különítményét nem juttatja be. De mivel így történt, én nem tehettem mást, mint tovább álltam.
Régebben azért duzzogtam, morogtam, ha sikertelenül jártam, ma már nem teszem. Veszteni valóm nem volt, csak nyerhettem. Persze sajnálom, hogy nem látom A kockavetőt, de nincs mit tenni. Nem akarok ragaszkodni efféle hívságokhoz. Jó szórakozást kívántam a szerencséseknek, és egy mentő ötlettel álltam barátom elé. Mi lenne, ha megnéznék a Horvát Színházat, ott a nyíregyháziak a Radnóti művekből összeállított zenés játékukat adják elő.
Mivel a versenyprogramokra való sorban állás hosszadalmas mindig, általában csúszással indulnak az előadások. Mindössze tíz percünk maradt, hogy eljussunk az Anna utcába. Elegendőnek bizonyult. Itt semmiféle ellenállásba nem ütköztünk, sőt szívesen is vették az újabb nézőt.
Jó lett volna látni Bodó egyik legújabb rendezését, de nem bántam, hogy a Hirvát Színházban kötöttünk végül ki. Ha bejutok A kockavetőre, sosem láttam volna a Móricz Zsigmond Színház ifjú művészeinek szép előadását. Persze az ifjú színészek tehetségén még van mit csiszolni, néhol érződik játékukon a túlzott színpadiasság, az erőltetés, de összességében nagyon korrekten vannak jelen a színpadon. Az előadás pedig szép gesztus Radnóti Miklós emlékének.
Tulajdonképpen ez a színjáték beleférne az osztályterem színházak sorába, mert ha nem is konkrét, fiatalokat érintő problémák kerülnek kibeszélésére, mégis csak a középiskolai irodalmi tananyag egyik legfontosabb alakjának élete és művészete jelenik meg az előadásban.
A címében a költő Levél a hitveshez című versének 32. sorát idéző előadás tulajdonképpen egy ötvenperces rendhagyó irodalmi órának is betudható, amelyben Radnóti nem csak, mint költő, hanem, mint ember is megelevenedik. Olt Tamás Radnóti Miklós naplójegyzeteiből, leveleiből, verseiből írta meg az egyes jelentelet és szerkesztette eggyé azokat. Olt remek érzékkel választotta ki a költő életéből azokat a momentumokat, amelyek legjobban mutathatják meg Radnótit magát. A folytonos lelkifurdalást okoz élmény, miszerint születésekor édesanyja és ikertestvére is elhunyt, egész pályáját végig kísérte, életére egyre inkább nyomasztó teherként súlyosult. Emellett a harmincas évek közepétől egyre inkább tudatosult benne a halálra-ítéltsége, amely végső soron művészei sorsként kísérte el az erőltetett menet utolsó lépéséig.
Az előadás során a szó felerősödve zenével (zene: Olajos Gábor), mozgással és némi humorral teszi egésszé a színpadi művet, amelyet jól egészít ki László Rita Emőke által megteremtett tárgyi környezet, amely egyrészt a Legar Heidenau szögesdróttal beszegett barakk kerítését idézi, másrészt a könyvlapokat idéző, hajtogatható díszlet a Bori notesz asszociációjaként funkcionál.
A már említett nyersesség mellett nem szabad elhallgatnom a fiatal színészek frissességét, tisztaságát, amely az egész előadást fényét emeli. A Radnótit alakító Fellinger Domonkos és a költő közeli-távoli hozzátartozói-barátait-ismerőseit megjelenítő Szalma Noémi, Jenei Judit és Pásztor Pál magas fokú érzékenységgel tette magáévá az előadást.
Végeredményben jó élménnyel gazdagodva bandukolhattam haza. A Bóbíta Bábszínházban a kaposvári egyetemisták Cseh Tamás dalaira alapított előadást tartották. Az utcára kihallatszott az egyik dal, el is kezdtem dúdolni. Szívesen bementem volna, de inkább hazamentem, nekem már későre járt.

(A lélek hossza - zenés játék Radnóti Miklósról; Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza; rendező: Olt Tamás)

Egy kis nyári este

2010-06-07T09:18:00.007+02:00

Szombaton végre hét ágra sütött a nap. Fél év eltelte után először mentünk el otthonról úgy, hogy Márk a nagyszülőknél aludt. Rövid ruhavásárlás után bevetettük magunkat a belváros forgatagába. Rengeteg ember merészkedett ki a jó idő, no meg a jó programok hatására. Első utunk a Ferencesek utcája végére vezetett, ahol a „Cirfandili - Egy csepp nap” keretében a pécsi borvidék pincészetei kipakolták standjaikra legújabb költeményeiket. A frissen megjelent Pécsi Borozóból néhány jó tippet is szedtünk, megkóstoltuk a cirfandili mustrán legjobb eredményt elért két bort. A Szajki Hárs Pincészet édes bora és a Radó Pince száraz szelekciója össze sem hasonlítható egymással. A mustrán az édeset ítélték a legjobbnak, én laikus ezzel szemben a száraz bort jobban kedvelem, ám meg kell hagyni, hogy a méz, birs és hársvirág zamatokat magába foglaló nedű is rendkívül jól cseng össze.

Néhány deci borral a hasunkban a Bóbita Színházig ballagtunk, ahol kedvezményes jeggyel a „Magyar hangja” off-programon vettünk részt, amely a filmszinkronizálás műhelytitkaiba engedett bepillantást. Jordán Tamás műsorvezetése mellett Spilák Klára, Csankó Zoltán, Németh Judit, Bodrogi Gyula és Stohl András mókázott másfél órát. Én korábban nem voltam még hasonló programon, így meg tudtam azt bocsátani a résztvevőknek, hogy a műsorban akadt egy-két üresjárat, így nem volt annyira fergeteges a műsor, mint lehetett volna. Ennek ellenére én jól éreztem magam, örültem annak, hogy a POSzT légkörét magamba szívhattam.

A program után a Sétatérre vezetett az utunk, ahol régen látott barátaink már ott voltak. Az este a régi időket idézte, na nem mintha visszasírnám a múltat. Arra már nem vágyom, hogy mindennap órákat kinn üljek a téren, és hazamenjek az üres lakásba. A családomat le nem cserélném erre, de időnként jó kikapcsolódni. Ez este is ez esett meg. A város a POSzTnak és nyári idő beköszöntével pedig valóban felbolydult, fergeteges hangulat van most itt Pécsett. Jó pécsinek lenni, na.

Horváth Viktor: Török tükör; Jelenkor Könyvkiadó, Pécs, 2009

2010-06-07T08:56:00.003+02:00

A hétvégén befejeztem Horváth Viktor vaskos regényét. A Török tükör a Jelenkor Könyvkiadó gondozásában jelent meg a tavalyi év végén. Megjelenése óta már többször átsiklott a szemem rajta a könyvesboltok, illetve a könyvtárak polcain, mígnem az író nevét megláttam az idei Nemzetközi Könyvfesztivál elsőkönyves mezőnyében. Hallottam ezt-azt a könyvről, de nem állítanám azt, hogy széleskörű ismeretekkel rendelkeztem volna róla, kíváncsiságom azonban lassan felébredt.
A Török tükör a 16. századba röpíti vissza olvasóját, abba az időbe, amikor a Nagy Szulejmán szultán meghódította Magyarország egy jelentős részét és az Oszmán Birodalom részévé tette azt. Az események nagy része a Pécsi szandzsákban játszódik. Megelevenedik a török hódoltság korabeli Pécs, az író még térképi magyarázattal is segít bennünket, hogy elképzeljük, hogyan nézett ki akkoriban a város, ugyanakkor a szerző mégsem fordított arra elegendő energiát, hogy Pécs városa olyan intenzíven megjelenjen a szövegben, mint ahogy az egyes szereplők jelen vannak a regényben. Láttunk erre már ellenpéldát (pl. Szeged Darvasi a Virágzabálók című regényében). A történelem órákon tanult időszakot az olvasó egészen új megvilágításban kapja készhez, hiszen az egy török aggastyán, Ísza bin Juszuf visszaemlékezésein keresztül elevenedik meg előttünk, ami a jól ismert múltat egzotikus, keleti köntösbe csomagolja. A magyar kulturális emlékezet eddig javarészt a hős végvári vitézek képét őrizte meg az utókor számára, így az olvasói elvárásoknak szembe menő elbeszélői technika, ingataggá tehetné a narrátor helyzetét. A szerző nagy erénye az, hogy a választott alapállást sikerül következetesen végig vinnie a regényen.
Horváth Viktor egyrészt szórakozatva tanítja olvasóit, feleleveníthetjük a török szavak, tisztséget jelentését, másrészt pedig olyan jól sikerül a másszemszögű látásmód megvalósítása, hogy a magyar olvasót toleranciára, más kultúrák iránti tiszteletre taníthatja. Az EKF évében, amikor Pécs és Isztambul is Európa Kulturális Fővárosa, gyönyörű gesztus ez a szerzőtől és a kiadótól is, ugyanakkor nem egy célú, hiszen Horváth Viktor egy gyönyörű mese keretébe szövi bele a régmúlt eseményeit, a nézőpontváltás miatt pedig egészen más szempontból szemlélhetjük az ország akkori politikai törésvonalait, a három részre szakadt Magyarország működését meghatározó riválisok egymáshoz való viszonyrendszerét.
A regény szerkezetét tekintve rövid, novellaszerű részekre tagozódik, amelyek erős koherens egységet alkotnak egymással, ugyanakkor viszont lehetőséget teremtenek az idős narrátornak arra, hogy emlékein keresztül tanulságot vonjon le ifjúkori cselekedeteiről, a múlt történéseiről. Minden egyes kisebb rész rendszerint egy tanulságot és egy Korán-idézetet tartalmaz, mellyel a regény szereplőit az Allah által előre megalkotott világrend és az egyéni cselekvési szabadság viszonyrendszerében helyezi el, kijelölve a korabeli ember létezésének kulturális keresztmetszetét. Mindemellett Horváth Viktornak nincs szándékában az egyetlen helyes történelmi értelmezést megadni. Csendes ironikus humorával görbe tükröt is állít a kort egyféleképpen értelmező írásoknak (az Egri csillagok is kap egy csöndes fricskát), és minden egyes sorából kiolvasható az, hogy a regénye által megmutatott történelmi mese csak egyféle látlelet, nem kell azt olyan komolyan venni. A Török tükörben történelmi tényanyag, írói fantázia, népi mondák, mágikus mesék és a Korán tanításai állnak össze egy szerves egységgé, amely rendkívül élvezetes olvasmányt szül. A Török tükör számomra közel akkora olvasmányélmény, mint amilyen a Fogság (Spiró György) vagy A könnymutatványosok legendája (Darvasi László) volt egykoron. Én a magyar irodalomnak ezt a vonalát szeretem igazán, amely a történetre helyezi a hangsúlyt és nem a csak a szövegre, mert ez az irány a mesélésben látja az irodalom erejét, nem az öncélú szóáradatban. A Török tükör – véleményem szerint – nagyszerű írói teljesítmény, remek olvasmány.

Filmmustra

2010-06-04T11:05:00.005+02:00

Az utóbbi hónapokban láttam néhány filmet, amelyről még nem szóltam. Álljon itt néhány mondat róluk:

Joachim Trier: Szerzők (2006)

A fiatal szőke szépfiú Erik és a nyurga Philip két oslói srác, akik a felnőttkor küszöbéhez érkeznek lassan. Helyüket keresik a világban. Mindketten gyakorló irodalomkedvelők, ennek megfelelően sajátszerzésű művek írásával próbálkoznak. A szerzői pálya útjai azonban kifürkészhetetlenek. A vágy szerint elmesélt történetben, Erik és Philip egy posta előtt állva útnak indítják könyveiket, aminek következtében egy-egy sikertörténet bontakozik ki. A Valóság azonban cseppet sem ilyen egyszerű, amely olyan alapvető választási kényszer elé állítja a film hőseit, minthogy a művész vagy reklámszakember legyen az ember. Joachim Trier filmje „így jöttem” történet, csak éppen a filmezést az írásra váltja át, de minden kockáján látszik a személyes vallomás lehelete. A Szerzők késő kamaszkori éretlenség, naiv szemlélődése ellenére igényes elsőfilm.

Jens Lien: A kiállhatatlan (2006)

Egy negyvenes éveit taposó, szemmel láthatóan zaklatott fiatalember áll a metró alagútban, nem messze tőle egy brutális erővel smároló pár dugja le egymás torkán a nyelvét. A metró elrobog, Andreas előredől. A következő jelenetben valahol a kopár, kietlen vidéken egy rozzant autóbuszról száll le egy elhagyatott benzinkút közelébe, amelyen az „Isten hozott!" felirat olvasható. Andreast az egyszemélyes fogadóbizottság azonnal a közeli városba szállíttatja, ahol munkahelyet, lakást, barátokat kap, majd hamarosan összebútorozik Annával, a belsőépítésszel. Andreas egy minden ízében kiszámított, szép világba érkezett, ahol nincsen anya, apa, gyerekek, csak felnőttek léteznek, akik kedvesek egymáshoz, még a főnök is elnéző, barátságos, de valahogy üresen kong az egész. Andreas megpróbálja kibillenteni ezt a világot a helyéről. Levágja az egyik ujját egy papírvágó géppel, de az visszaforr, leugrik a metró elé, de meg sem kottyan neki.
A kiállhatatlan című film tűpontos előadásmódjában a jóléti társadalmak kaffkai, orwelli kritikáját adja, miközben a fekete humort sem nélkülözi. A modernkori társadalmak az egyénnek akkor adnak idillt, ha betagozódik a tömegbe, egyéniségét leveti. Ebben az esetben minden flottul megy. Ha azonban az egyén fellázad, borul a bili, de a fogyasztói társadalmak működési mechanikája olyan alattomosan szövi be életünket, hogy az öntudatra ébredés kínkeserves útján nagyon nehéz elindulni.
Andreas egy pincelakásban furcsa hangokra lel, a fal mögül gyerekzsivaj, zeneszó hallatszik. Minden erejét annak szenteli, hogy a hangok eredete után járjon. Andreas szépen lassan eléri azt a határt, amit a város még megtűr. Nemsokára Anna is új lakótársat talál, a munkahelyén is gond nélkül helyettesítik. Andreas egy busz csomagtartójából összetörve szemléli a szép új világ fényét.
Kiváló film A kiállhatatlan, amelyet különösen a főszereplő Trond Fausa Aurvaag lenyűgöző minimalista alakítása miatt érdemes megnézni.

Jasmila Žbanič: Szerelmem, Szarajevó (2006)

A berlini fődíjas film azzal is büszkélkedhet, hogy Pécs városában a 2007-es Moveast Filmfesztiválon megjelent nemzetközi zsűri FRIPESCI díjét is magával vihette. Én csak sokára nézhettem meg a filmet, de a látottak meggyőztek arról, hogy amit a híre kínált.
Esma tinédzser lányával, Saraval együtt Szarajevó háborús romjain éli hétköznapi lakótelepi életét, amelyet a folytonos álláskeresés, alamizsnakérés, segélyegyleti foglalkozások jellemeznek. A film néhány hétköznap történetét meséli el, amelynek gócpontja egy iskolai kirándulás köré szerveződik. A család szegény, Esma ugyan kap némi segélyt az államtól, de az nem elegendő ahhoz, hogy a lány a kiránduláson részt vegyen. Lenne egy megoldás, igazolni kellene, hogy Sara apja a fronton vesztette életét. Esma erről hallani sem akar, inkább kölcsönt kér, vagy újabb munkát vállal, csak ezt nem. Sara értetlenül áll anyja magatartása előtt. Ő büszke arra, hogy az apja háborús hős. A film végén egy súlyos titokra derül fény, amely kibeszélése lehet az út a fény felé Esma és Sara számára is.
Jasmila Žbanič filmje gyönyörűen mesél a kimondhatatlanról. Egy hétköznapi történeten keresztül mutatja be a bosnyák társadalom szívébe beleégett mély, lassan gyógyuló sebet.

Paul Greengrass: Zöld zóna (2010)

A Véres vasárnap óta Paul Greengrass védjegyévé vált a mozgókamerás, dokumentarista hangulatú, igényes kivitelezésű akciófilmek gyártása. Greengrassnak köszönhető többek között, hogy a Borune trilógia kiemelkedő, emlékezetes akciómozi sorozat lett. A Bourne széria alatt Matt Damonnal egymásra találtak, éppen ezért kézenfekvő volt, hogy folytatni kell az együttműködést. Greengrass ezúttal az iraki háború övezetre főkuszált kamerájával. A Green Zone Bagdadban játszódik, abban az időben, amikor az amerikai hadsereg Szaddam Husszein uralmát megdöntve, az invázió alátámasztásaként tömegpusztító fegyvereket keres. A hadsereg persze nem talál semmit, mert – mint azt már tudjuk – mindez csak ürügy volt, hogy Szaddamot eltávolítsa az amerikai vezetés. Roy Miller főtörzs egy elit alakulat vezetője, aki naponta vásárra viszi a bőrét a semmiért. Ez nem is tetszik neki, és fel is hívja a felelősök figyelmét erre. Greengrass stílusa mit sem változott, Damon nagyszerűen helyt áll ezúttal is, még sincs kellő alázat, kellő erő a Green Zone-ban. Egyszer fogyasztható, felejthető film született, ami messze alulmarad a Bourne trilógia izgalmas, meglepetésekkel tarkított cselekményével szemben.

(képek: www.filmkatalogus.hu)

itt a Tizedik

2010-06-03T09:08:00.015+02:00

Több mint három napos esőzés után elcsendesedett az ég. A fenyegetettség azért még nem szűnt meg, hiszen itt-ott feketéllik a mennyboltozat, de a nap is előbújt pár pillanatra. Reggel munkába menet a felújított, végre köztérként funkcionáló Kossuth téren jöttem át. Oldalról nekem nem tűnik olyan nagynak, de amikor rámerészkedik az ember, ámul csak a csodálattól.
Ráfordultam az Irgalmasok útjára, mely szintén új köntösében pompázik. A LIBRI könyvesbolt kirakatánál megálltam. Ők már felkészültek: jobb oldalon az idei Könyvhét újdonságai várják leendő tulajdonosaikat (engem sajnos csak várhatnak, a családi költségvetés efféle luxus cikkeket nem enged meg), a másik oldalon egy nagy kék zsákban valószínűleg könyvek emelvénye található, a zsákon a meglepetés szó függeszkedik. A kirakat ezen részén Színház az egész világ jelszava hirdeti, hogy Pécsett az elkövetkező másfél hétben a színházé lesz a főszerep. Ebből kifolyólag én már sejteni vélem, hogy mi lehet a zsákbamacska. Idén 10 éves a Pécsi Országos Színházi Találkozó. Ez alkalomból könyv is megjelenik, melyben felelevenedik Pécs város egyik büszkeségének első dekádja. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen igényű munkával rukkoltak elő.
Miután befejezetem a kirakat előtti bámészkodást és vágyakozást (azért sokáig nem tartott, mégis csak munkába megyek), a Széchenyi téren át vezetett az utam. Általában innen egyenesen felmegyek a Megye utca irányába, de ezúttal elkanyarodtam a Király utcába. A mai induló POSzT előkészületeit akartam megnézni, hogy beleszagoljak kicsit az ébredező fesztiválhangulatba.
A Színház téren a programokat népszerűsítő állványok már állnak, a színház épülete a versenydarabok nevét hirdető zászlókkal már feldíszítésre került. Arra jártamkor a színház előtti bokrokat egy kertész csinosította, az egykori Belvárosi Étterem kirakatára pedig egy férfi ragasztotta a Találkozó plakátjait. Gondoltam egyet és udvariasan megkérdeztem, hogy kaphatok-e egyet a plakátokból. A kedves hangnem célba talált, hisz hamar jött a „Lehet róla szó” válasz. Ezt követően szépen lassan felballagtam a munkahelyemre, mint újdonsült plakáttulajdonos.
Idén önerőből egy versenydarabra és két off-programra megyünk el. Választásunk az egriek mobil telefon revüjére, a Csörgess meg-re esett. Tavaly a Bóbita Bábszínházban már láttam az egriektől egy nagyon szellemes előadást, amit egy az aznapi újságcikk nyomán hoztak össze pár nap alatt. Fiatalos és tehetséges csapat az egrieké, ezért idén ő rájuk esett a választásunk. A Katona József Színház minden évben állandó résztvevője volt a POSzT-nak. Két évvel ezelőtt Kukorelly Endre nem válogatta be őket, ez volt ez első alkalom, hogy nem vettek részt a versenyprogramba. Idén, Fáy Miklós beválogatta őket, ám később ezt nyilatkozta: „A hős és a csokoládékatona ímmel-ámmal került be. Törekszik arra, hogy egy, a maga korában szellemes darabot ma is szellemessé tegyen; ez sokszor sikerül, de csomó közhelyes témáról beszél, amire nem lehet rácsodálkozni. Például arról -amit anno merészség volt kimondani,- hogy a háborúban inkább túlélni, mint harcolni kell. Mindezt próbálták irtózatos zajongással feldobni, ami nem tetszett. Mégis azt láttam, hogy odarakták magukat és ez a Katona legjobb előadása.” („Kinyílik egy másik világ” – interjú Fáy Miklóssal; www.szinhaz.hu; 2010. március 2.)
Valószínűleg emiatt is, bár döntésüket nem indokolták, a Katona vissza lépett a versenyprogramtól, ezzel egyedülálló, ám remélhetőleg nem követendő lépést vezetve be a POSzT történelmébe. Az elmaradó versenydarab helyett egy általuk jobbnak tartott előadást szerettek volna elhozni az off-programba, aminek zöld utat engedtek. Így történhetett meg az, hogy Weöres Sándor A kétfejű fenevad című – pécsi kötődésű – drámáját a Katona Jószef Színház bemutatja Pécsett. Az, hogy erre az előadásra jegyet kaptunk, valószínűleg pont annak köszönhető, hogy nem került be a versenyprogramba, mert az off-programok jegyeire nincs akkora vásárlói roham, mint az a versenydarabokra való jegyek árusításának megnyitásakor lenni szokott.
A fentiekkel kapcsolatban érdekességként álljon itt pár mondat egy későbbi Fáy Miklós interjúból:
„Fidelio Est: Hogy érintett a Katona visszalépése?
Fáy Miklós: A futballban az a szabály, hogy kézzel nem érünk a labdához. A POSzT-on pedig az, hogy a válogató dönti el, mely színház mely előadását találja a legjobbnak. A Katona megpróbált egy másik szabály szerint játszani, aminek az lett a vége, hogy nem szerepelnek a versenyprogramban. Ők hozzászoktak, hogy megkerülhetetlenek a színházi életben, és én sem akartam őket szándékosan megkerülni, de mégis ez történt. Végül az off-programba meghívták őket, aminek örülök. Nyilván nagyon meg akarják mutatni, hogy A kétfejű fenevad jó előadás.
FE: Muszáj volt valamit választanod a Katonából? Azt mondod: ímmel-ámmal került be A hős és a csokoládékatona. De ha egyszer nem tetszett neked igazándiból egyik idei katonás előadás sem, akkor nem lett volna jobb, ha nem válogatsz be semmit?
FM: Végül is, ez történt. Nem azért tettem be őket, mert úgy éreztem, a Katona nélkül nincsen POSzT. Egyszerűen volt még egy hely, mert nem találtam hét olyan nagyszínpadi előadást, aminek az én szempontjaim szerint egy ilyen fesztiválon helye van. És végül ezt találtam a hetedik legjobbnak. De én jól jártam ezzel, mert az egri Mayát jobbnak gondolom.” (Épphogy tizennégy – interjú Fáy Miklóssal; www.fidelio.hu; 2010. április 29.)

Míg korábban az Országos Színházi Találkozó évről-évre városról-városra vándorolt, nem volt igazi gazdája, nem telepedett meg sehol, elkallódott. Miután Pécsre költözött a hagyományos versenyprogram mellett tíz év alatt egy markáns OFF (Országos Fesztiválmelletti Fesztivál) program sorozat vetette meg a lábát. Mára már az off-programok a fesztivál savát-borsát adják. Az az igazság, hogy én is hajlamos voltam, vagyok megfeledkezni erről, mindig is a versenydarabok érdekeltek. Olyan időszakomban nem találkoztam a POSzT-tal, hogy időm és kedvem lett volna éjjel-nappal fesztiválozni. Egyetemista koromban még nem fogott meg a POSzT, amint hazatértem azonban, szépen lassan megfertőződtem én is. A családi és szülői felelősségvállalással viszont már nincs annyi időm, hogy mindenen részt vegyek, szelektálnom kell. Minden évben azért részt szeretnék venni a POSzT forgatagában, amennyire időmből, energiámból és pénzemből telik.
Szombaton még a Magyar Hangja… című programra szeretnénk elmenni, amely a Bóbíta Bábszínházban kerül megrendezésre. A produkció a filmszinkronizálás rejtelmeibe vezeti be a nézőt olyan színészek közreműködésével, mint Németh Judit, Spilák Klára, Csankó Zoltán, Bodrogi Gyula, Stohl András és Jordán Tamás. Kíváncsi leszek rá.

Egy mondat a X. POSzT-ról:

Maya, nagyon szépen kérlek, Csörgess meg!- esedezett Übü király a telefonvonal végén - nagy bajban vagyok! A Kockavető átvágott! Nem jók a számlák, amiket vettem tőle és bejelentkezett A revizor! Háztűznézőbe jön! Mindjárt itt lesz! Ha hallod az üzenetemet, ellenőrizd kérlek, az SZJ 9231 avagy a művtev vége számlákat, amiket a városi színháznak állítottam ki! Emlékszel? Volt egy levél, azt kellene megtalálnod! Az tisztára moshat, az Az elveszett levél.
Ráadásul a nyomomban van Kasimir és Karoline, a híres nyomozó páros és csak rövid idő kérdése, hogy rájöjjenek arra, hogy igen, valóban 20/20-as voltam.
De mindez már csak Veszett fejsze nyele volt. A nagy király utolsó szavai alatt immár semmi sem állíthatta meg Arturo Ui feltartóztatható felemelkedését.
A Fodrásznő, aki szemtanúja volt a rövid, de véres eseményeknek, hisztérikusan felkacagott és tört angolsággal kiáltotta: Let's go to The beach! S.K.

(forrás: http://www.poszt.hu/)

Utóirat (2010. 06. 04.):

Én balga marha! Délután hazalele menet megérdeklődtem a LIBRIben, hogy tulajdonképpen mit takart a meglepetés zsák. Kiderült, hogy az Alkonyat sorozat legújabb kötetét, én meg naívan azt hittem, hogy a LIBRI igazodva a helyi hagyományokhoz, a POSzT könyvét propagálja. Persze elsiklottam azon tény felett, hogy a POSzT könyvet az Alexandra Kiadó adta ki. Köztudomású, hogy a két könyvterjesztő birodalom nincs túl jó viszonyban. A könyv mindenesetre megjelent.

"Nánay István, a kötet szerkesztője a POSZT alapítóit, szervezőit, résztvevőit arra kérte, elevenítsék fel a fesztiválhoz kötődő legfontosabb élményeiket. A visszaemlékezések mellett az olvasó a POSZT-ról megjelent kritikák és tanulmányok révén is lépegethet a színházi és a privát élet kulisszái között, s a kötet végén található adattárban böngészhet a seregszemle és előzménye, az Országos Színházi Találkozó programjaiban. Az egyszeri és megismételhetetlen fesztiválpillanatokat Simara László és Tóth László fotói teszik feledhetetlenné."

A fenti kötet mellett még egy könyv megjelent:

"A kötet szerkesztője és legnagyobb részt szerzője, lapunk munkatársa (értsd: Új Dunántúli Napló), Mészáros B. Endre, aki a POSZT születésétől szorgalmas és lelkes kísérője az eseményeknek és a szereplőknek. Előszavában így ír: „Nem tudom, hogy a város formálja jobban a színházi világot, vagy inkább a színtársulatok Pécset a POSZT-ok idején, de az bizonyos, hogy az elmúlt tíz esztendőben felerősödött itt a mediterrán hangulat.”
A POSZT tíz esztendejéről szóló kötet azonban nem pusztán kellemes emlékidézés, hanem kordokumentum, a 21. század eleji magyar színháztörténet egy fontos szelete, továbbá ténysoroló adattár. Hiszen a valaha megjelent cikkeken túl itt megtaláljuk az eddigi összes POSZT válogatói által kiszemelt versenydarabok sorát, valamint a fesztiválok végén kihirdetett eredményeket, teljes részleteséggel." (forrás: www.bama.hu)

Balatoni kikapcs.

2010-06-01T09:22:00.006+02:00

Ez elmúlt hétvégén kegyes volt az időjárás hozzánk, hiszen pénteken munkahelyi csapaterősítő együttlétre utaztunk Fonyód városába, ahol kifejezetten nyári hangulat fogadott minket. Amíg a csapat egy része a déli menü összeállításán serénykedett (halászlé, pörkölt és tyúkhúslevesből válogathatott a nagyérdemű), addig a többség csendes iszogatással, beszélgetéssel, míg egy részünk sporttal, (asztalitenisz és foci) ütöttük el jó hangulatban az időt. Meg sem tudom mondani, hogy mikor rúgtam utoljára a bőrt, ennél fogva most nagyon jól esett. Önmagában az, hogy egész nap mezítláb járhattam-kelhettem a szabadban, jól esett nagyon. Letettem a hétköznapok egyes terheit, és nem foglalkoztam mással, mint azzal, ami ott van.Estére lassan elszállingózott kollégáink nagy része, az éjszakára a tizenhárom fős kemény mag maradt (1 lány és 12 fiúcska). Az esti szürkületben elbandukoltunk a fonyódi mólóra, ahol emeltük a parti hangulatot, zajt vittünk a csendbe, de a közhangulatot viszonylag sértetlenül hagyva mentünk tovább. A balatoni szezonelőtti hangulatot árasztó vidámparkba is bemerészkedtünk, ahol kedvezményes áron törhettük-zúzhattuk egymást a bérelt dodgemekkel. Jó volt egy kicsit gyerek lenni és éretlenül püfölni egymást.Egészen éjjel kettőig beszélgettünk, iszogattunk, volt aki énekelt, volt aki viccelődött. Az éjszaka nekem nem volt nyugodt. A folyosón levő mozgásérzékelő folyamatos pittyegése, és a szennyvízcsatorna hangos működése miatt folyamatosan felébredtem. Szombaton én csak délelőtt maradtam. Elkísértem a többieket a hajóállomásra, és útra bocsátottam őket Badacsony felé, én pedig a régi jó ismerőssel, a balatoni vonattal átzötyögtem Lellére. Itt találkoztam a családommal. A hétvégét ugyanis nagymamámnál Bogláron töltöttük. Márk nagyon örült a szabad levegőnek. A Platán strandon, a Szent István téren is kipróbáltuk a játszóteret. Órák hosszat csúszdázott, homokozott, mászókázott. A víz hőmérséklete a bátraknak már talán megfelelő is volt. Akadt egy-két vállalkozó kedvű ember, aki nem tudott ellenállni az a víz hivogató szavának. Az időjárás a hétvégén is kegyes volt hozzánk. Egy-két csepp és borongós hangulatú mennyboltozat kivételével, napos, meleg idő fogadott minket. Sajnos ez a hétvége is gyorsan elröppent. Vasárnap délután, rögtön indulásunk után, Látrány környékén kapott el minket aztán az égi áldás. Egy-két pillanatig tanakodtunk még azon is, hogy vissza forduljunk-e, végül tovább mentünk. Gyakorlatilag azóta folyamatosan esik. 2010. májusa ilyen. Ha esik, akkor 4-5 napig kihagyás nélkül áztatja a földeket. Eljöhetne már a nyár.

Pünkösd ülés a Vylyan teraszon

2010-05-25T09:43:00.008+02:00

A múlt heti özönvízszerű esőzések után már nagyon vágytunk a májusnak megfelelő időjárásra. Márk is mindenáron ki akart menni a szabadba, nem érezte jól magát a négy fal között. Ha nem lenne a szülői parancsszó, ő az esőben is a mászókát rohamozná meg. Persze teljesen megértem őt, de a természet szavával egy apa sem dacolhat. Pünkösd ünnepe már évek óta a Nyitott Pincék programmal kapcsolódott össze. A villányi borvidéken, Palkonya falvában már több, mint tíz éve Pünkösd vasárnapján több boros gazda megnyitja pincéit és jó áron kóstolót ad boraiból. Palkonyán sokszor megfordultunk már. Tavaly kihagytuk a programot, és idén sem jutottunk el a faluba. Hétfőn azonban, mivel végre hét ágra sütött a nap, Kisharsány felé vettük utunkat, a Fekete-hegy tövéhez mentünk. Itt található ugyanis a Vylyan Szőlőbirtok és Pincészet. Én tavaly júniusban már jártam ott a kollégáimmal. Feleségemmel azóta is terveztük, hogy vele is eljövünk ide. Egy a probléma: a Vylyan terasz csak autóval közelíthető meg. Vonattal esély sincs megközelíteni a helyet, busszal még csak-csak el lehet jutni valahogy Kisharsányba, de nehézkes és onnan még gyalogszerrel el kell jutni a birtokra. Szóval kell egy önfeláldozó ember, aki nem kóstol a finom nedűből, csak nézi a többiek mosolyra húzódó arcát. Nem egy hálás szerepkör ez, ezért eddig nem is éltünk vele. Tegnap azonban feleségem névnapja alkalmából apósom sofőrködésével eljutottunk végre a Pincészetbe.
A napsütötte teraszon 5-6 féle bort kóstoltunk meg, miközben gyermekünk a teraszon levő citromfa aljában megálló vízzel játszott. Kis játék motorjával (a „monyó”-val) is bemutatót tartott. A kialvatlansága miatt érzett fáradtságának vajmi kevés jelét mutatta, hiszen a szabadban garázdálkodhatott, és ez az abszolút boldogság érzésével töltött el őt. Szép, nyugodt délután volt. Hétfő délután már a Pincészetet sem rohamozták meg annyian, mint a hosszúra nyúlt hétvége többi napján. A Vylyan teraszon üldögélni és nézni az előttünk elterülő tájat tökéletes élmény, még akkor is, ha a Szársomlyón éktelenkedik egy jókora tájseb és a messzeségből kiemelkedik a Beremendi Cementgyár sziluettje.

Per Petterson: Lótolvajok, Scolar Kiadó, Budapest, 2009

2010-05-25T09:12:00.003+02:00

Trond 1948 nyarát Kelet-Norvégiában együtt tölti édesapjával egy folyómenti hegyi birtokon. Az akkor tizenöt éves fiú életére meghatározó befolyással lesz a vakáció. A nyár során a birtokon elterülő erdő fáit kivágják, hogy azokat a folyón leúsztassák, majd jó pénzért eladják. A férfias, kemény munka mellett azonban feszült érzelmek törnek fel a mélyből, a fiút idejekorán megcsapja a felnőttség szele. Trond abban az évben látta utoljára édesapját, aki szó nélkül elhagyta családját egy másik nőért.
Trond 1999-ben, élete delején túl, egy hasonló helyre vonul el a városi lét elől. Összetalálkozik kamaszkora drámájának egyik főszereplőjével, Larssal. A nem várt találkozás arra készteti a férfit, hogy szembe nézzen emlékeivel. Felrémlenek előtte gyermekkori legjobb barátja elvesztésének körülményei, a halállal való szembesülés, az első szerelem rezdülései, valamint apja árulása is.
Trond René Margritte La reproduction interdite (Másolni tilos) című festményének főszerepében érzi magát. A festményen egy férfi a tükörben saját tarkójával szembesül. A Lótolvajok tulajdonképpen ennek a képzőművészeti alkotásnak irodalmi kibontása. Trond időskori remeteségében ugyanis múltjával találkozik. Emlékein keresztül egy, az apja történetével párhuzamos élet bontakozik ki. Trond is elhagyja családját, senkinek sem szól hollétéről. Az író azonban megadja Trond számára az önálló élet esélyét, hiszen lányát a remetelak irányába vezeti. Trondnak van választásai lehetősége, hogy megszabaduljon apja kísértő szellemétől.
Per Petterson regénye rendkívül szűkszavú. Nem ad kész válaszokat az általa feltett kérdésekre. Trond töprengő alakja önmagunk megismerésének útját vázolja fel. A múlt visszahúzó erejétől csak akkor szabadulhatunk meg, ha képesek vagyunk túllépni rajta. Ehhez pedig megbocsátás kell. Elsősorban önmagunkkal szemben kell elnézőnek lenni, akkor tudunk megélni jelenvalónkat, és jobbá tenni magunkat.
Petterson könyvét az érzelmek szűkszavúsága mellett a természet felkavaró jelenléte uralja. A Lótolvajok erőssége abban áll, hogy nem ad pontos leírást a történésekről, hanem csak érzékelteti a mélyben kavargó drámákat. A skandinávokról tartott felületes előítéleteink, miszerint megközelíthetetlen morcona alakok ők, pedig sokkal árnyaltabb ellenképet kapnak a könyvben. És talán magunkról is megtudhatunk egy kicsivel többet.

Czukormázas valóság

2010-05-25T08:35:00.003+02:00

Dömötör Tamás a színpad után a filmvászonra vitte Füst Milán Boldogtalanok című művének felhasználásával készült színdarabját. A Czukor Show szinte követelte filmre vitelét, hiszen Füst Milán drámai története a XXI. század jellemző tévés műfajába, a talk show-k világába kiválóan belesimítható.
A honi televízió csatornák is előszeretettel töltik ki a hétköznapi délutánok műsorrendjét különböző kibeszélő show-kkal, ahol a műsor névadó celebje beszélteti a stúdióba némi alamizsnáért becsalogatott népet. A műsor végén pedig a játékot irányító műsorvezető ötletszerű konklúziót von le az egyedi esetekből, mondván hogy tanulsággal szolgáljanak a társadalom egésze részére. Dömötör Tamás filmje a nézőszám növelésére orientálódott média felelősségét próbálja megfogni az egyéni és társadalmi sorsbefolyásolás terén.
Aki egyáltalán odáig megy, hogy mások nyomorúságán szórakozzon, azt láthatja, hogy mások a magánszféra titokszobájába tartozó történéseket teregetnek a nagyérdemű elé, teszik ezt szerződésben rögzített múló anyagi érdekeik szerint, vagy éppen a mindenkinek kijáró 15 perc hírnévért. A televíziós csatorna pedig hétköznapi emberek mindennapi problémáit meglovagolva próbál meg minél több profitot termelni. Aki egyszer belép ebbe a körbe, nincs az a szituáció, hogy szerződéses kötelezettségétől jogszerűen megszabaduljon. A magánszféra megvallása jól (?) fizetett érdek lett. Az efféle jelenségek súlyos és lesújtó látleletek korunk társadalmáról. Kukkoló nemzedékünk sokkal szívesebben csámcsog mások nyűgén-baján, mintsem hogy önmagával szembe nézzen. Gondolkodó embertársaink a fent leírt jelenséget jól ismerhetik, hiszen naponta találkozhatnak vele. Mondhatni, már csömörünk van ettől. Dömötör Tamás filmje innen nézve nem mond semmi újat. A Czukor Show semmi eredetit nem tesz hozzá a filmtörténet média működési mechanizmusait leleplező darabjaihoz [Pl. Sidney Lumet Hálózat (1975) című filmje]. A média anyagi érdekein nem tud túllépni. A mindannyiunk otthonában jelenlévő televíziós készülékben nem fér meg az emberség. A Czukor Show végkimenetele, az elkerülhetetlen tragédia és annak közvetlen hatásai előre kiszámíthatóak, ennek ellenére mégis csak hat. Persze ez lehet, hogy csak az alapvető hozzáállásomnak a tükre: sokkal inkább a félig megtelt poharat keresem, mint a félig üreset. Tény azonban, hogy talán sokkal jobban meg lehetett volna csinálni egy ilyen filmet, többet ki lehetett volna hozni a történetből. A tragédia óhatatlan bekövetkezte ugyanakkor erősen hat, és tulajdonképpen a film lényege akkor kezdődik, amikor befejeződik a filmidő. Innen nézve a Czukor Show túl rövidnek hat.
Összességében, bár a Czukor Show nem okoz meglepetéseket, a sztori a feszültséget jó ritmusban adagolva halad a kissé kiszámítható végkifejlet felé. A történetben rejlő tragédiát nem rágják túl, csöndesen láttamozásra kerülnek a következmények. Azonban, ha Dömötör Tamás igazán merész lett volna, ezen a ponton kezdte volna el filmjét. Nem így tette, és ezért igazán ne is kárhoztassuk őt. Dömötör egy közismert és megtűrt kortárs jelenségre hívta fel a figyelmét. Igaz, hogy problémafelvetése nem volt túl hangos, de filmje nézhető, helyenként meglepő színészi alakításokkal telített munka. Legfőképpen a Nórát alakító Vasvári Emese játéka emelhető ki, de Árpa Attila is meglepően hitelesnek látszik a producer szerepében. Mellettük nem szabad megfeledkezni Simicz Sándorról sem, aki a show-beli játékmestert alakítja rendkívül meggyőző erővel.A film ugyan nem bír eget rengető jelentőséggel, de azt a mellőzöttséget sem érdemli meg, amellyel a Cinema City és a Budapest Film büntette meg, amikor a producerek egy napra ingyenesen hozzáférhetővé tették az interneten.

(Dömötör Tamás: Czukor Show)

(képek: www.origo.hu)

Kiosztották a 63. Cannes-i Filmfesztivál díjait.

2010-05-23T22:17:00.012+02:00

Az egyes kategóriák zsűrijei az alábbi filmeket jutalmaztál:

FEATURE FILMS IN COMPETTION

Palme d'Or
LUNG BOONMEE RALUEK CHAT (Uncle Boonmee who can recall his past lives) by Apichatpong WEERASETHAKUL

Grand Prix
DES HOMMES ET DES DIEUX (Of Gods And Men) by Xavier BEAUVOIS

Award for the Best Director
Mathieu AMALRIC for TOURNÉE (On Tour)

Jury Prize
UN HOMME QUI CRIE (A Screaming Man) by Mahamat-Saleh HAROUN

Best Performance for an Actor
Javier BARDEM in BIUTIFUL réalisé par Alejandro GONZÁLEZ IÑÁRRITU
Elio GERMANO in LA NOSTRA VITA (Our Life) réalisé par Daniele LUCHETTI

Best Performance for an Actress
Juliette BINOCHE in COPIE CONFORME (Certified Copy) by Abbas KIAROSTAMI

Award for the Best Screenplay
LEE Chang-dong for POETRY

SHORT FILMS IN COMPETTION

Palme d'Or
CHIENNE D’HISTOIRE (Barking Island) by Serge AVÉDIKIAN

Jury Prize
MICKY BADER (Bathing Micky) by Frida KEMPFF

CAMERA D'OR

AÑO BISIESTO réalisé par Michael ROWE présenté dans le cadre de la Quinzaine des Réalisateurs

UN CERTAIN REGARD

Un Certain Regard Prize – Fondation Groupama GAN pour le cinéma
HAHAHA by HONG Sangsoo

Jury Prize
OCTUBRE (Octobre) by Daniel VEGA & Diego VEGA

The Prize for Best Performance Un Certain Regard
Adela SANCHEZ, Eva BIANCO, Victoria RAPOSO in LOS LABIOS (The lips) by Ivan FUND & Santiago LOZA

CINEFONDATION

First Cinéfondation Prize
TAULUKAUPPIAAT (The Painting Sellers) by Juho KUOSMANEN

Second Cinéfondation Prize
COUCOU-LES-NUAGES (Anywhere out of the world) by Vincent CARDONA

Third Cinéfondation Prize
HINKERORT ZORASUNE (The Fith Column) by Vatche BOULGHOURJIAN
A VEC JESAM SVE ONO ŠTO ŽELIM DA IMAM (I Already am Everything I Want to Have) by Dane KOMLJEN

The Jury of the CST has awarded the "PRIX VULCAIN DE L’ARTISTE-TECHNICIEN" to :
Leslie SHATZ, for the sound of the film BIUTIFUL by Alejandro GONZÁLEZ IÑÁRRITU.

Ám magyar szempontból a legörvendetesebb dolog az, hogy a világ filmkritikusait tömörítő FIPRESCI nevű szervezet zsűrije Kocsis Ágnes Pál Adrienn című magyar filmet ítélte a legjobbnak cannes-i filmfesztivál Un certain regard elnevezésű válogatásában bemutatott tizenkilenc alkotás közül.

Márk a bölcsis

2010-05-21T08:45:00.005+02:00

Márk már több, mint egy hónapja elindult a társadalmi integráció rögös útján. Szerencsére a bölcsődébe történő beszoktatása zökkenőmentesen sikerült. Nem sírt, nem sajnálkozott, szívesen ment a bölcsődébe, ahol hamar megtanult például mászókázni. Hogy ez annak köszönhető-e, hogy folyamatosan mondogattuk neki a bölcsibe járást, vagy ő maga olyan lelkületű, hogy nem csinál nagyobb ügyet a dologból, jó kérdés. Persze látszik, rajta azért, hogy eddig nem ez volt a megszokott helyzet, hiszen anya mindig kéznél volt, de nem panaszkodik.
Mondanom sem kell, hogy a beszoktatás kezdetétől folyamatosan szutykos. Olykor folyik az orra, köhög, tüsszög. Hol jobban, hol kevésbé. A kisember kikerül a szülői védőövezetből és az immunrendszer ilyenkor az eddiginél nagyobb támadásoknak van kitéve. Márk gyermekorvosa szerint szerencsés a tavaszi beszoktatás, mert ilyenkor sokkal enyhébb támadások érik a még védtelen szervezetet. Elgondolkodtató, hogy a rendszer egyébként az őszi kezdésre orientálódott, és a tavasszal született gyermekek csak kivételes estekben, kiskapuk és ismerősök segítségével kezdhetik meg kétévesen társadalmi pályájukat.
Néhány rossz szokást is felvett Márk. Nem tetszését úgy fejezi ki, hogy pofon üti az embert. Büntetni nem akarjuk, egyelőre elküldjük gondolkodni, és bocsánatkérésre ösztönözzük. Azt hiszem e megoldás a dackorszak lezárulásával fog eljönni igazán.
Készültek megint képek rólunk, a fotókat Horváth Csaba készítette.

Vendégség a Kvassay Pincészetben

2010-05-17T09:10:00.004+02:00

Az időjárás előrejelzések nem biztattak semmi jóval minket, de valahogy nem is izgatott ez bennünket. Az ég vigasztalanul sírt és öntözte a földeket, szombat kora délután vonatra szálltunk Villány felé. Hetek óta elterveztük a borkóstolást, sokaknak eleve nem volt jó, vagy közbe jött valami, így csak hárman mentünk. Ennyire csöndes villányi látogatást még nem tettünk. Kis pincészetet kerestünk, amely nem tartozik a közismert villányiak névsorába (Bock, Gere, Sausak, Tiffán, Vylyan, Polgár, stb.). A Kvassay Pincészetre esett a választásunk, köszönhetően a 2009-es évjáratú Sauvignon Blanc-juknak. A Pécsi Borozó évszakonként megjelenő kiadványában jó tippeket kaphat az egyszeri borfogyasztó is. Ezt is onnan vettük, a nedű elfogyasztása a kíváncsiságunkat csak felkorbácsolta.
A Pincészet kicsiny családi vállalkozás. Pár éve elhunyt a családfő, azóta a fiú vette át a borászatot, de az egész család vállt vetve dolgozik a közös ügyért. Miután leszálltunk a vonatról, a közismert pincesort, a Baross utat még csak nem is láttunk, A Rákóczi utcán keresztül közelítettük meg a Petőfi Sándor 43. szám alatt lévő Kvassay Borházat. A fiú éppen futball szenvedélyének élt, így az édesanya fogadott minket. A nedves, csapadékos időben felmentünk a borkóstoló helyiségbe, ahol már megvolt terítve a részünkre. A borkóstoló ára igen barátságos. Hatféle borból és sajttálból álló vendégeskedés mindössze 1200 forintba kerül, ezenkívül, aki akar előrendelésre zsíros kenyeret, hidegtálat, és egyéb finomságot is kérhet. 5 féle palackozott bort (Sauvignon Blanc 2009, Kékfrankos Rosé 2009, Portugieser 2009, Merlot 2008,. Cabernet Franc és Sauvignon Cuvée 2008) és 2 hordómintát (Merlot és Cabernet Franc) kóstoltunk meg.
A Sauvignon Blanc-t ugye már ismertük. Nagyon tiszta bor, annyira, hogy nekem néha már kevés. Nem akar igazságtalan lenni vele, mert nagyon jó bor, de én személy szerint egy picit markánsabb, savasabb fajtát szeretem. Nyáron a nagy melegben azonban kiváló hűsítő italként örömmel fogyasztanám. A Rosé igazén meglepett. Nagyon jókat kóstoltam az utóbbi időben, amelyek közül a Sauska, a Vylylan és Eszterbauer Pincészeté kiemelkedő. Nos a Kvassay Pincészet roséja attól különleges nekem, hogy olyan, mint egy málnaszörp. Elképzelem, ahogy nagymamám a frissen szedett málnából szörpöt készít, amelyet berak a hűtőbe, és lehűtött állapotban jó mennyiségű szódával felönti az ember, és kész a kellemes nyári üdítő nedű. Mondjuk az időjárás nem kedvezett az efféle élményeknek, de ez esetben nem zavart, mert a roséban benne volt az a kellemes savas íz, ami a Sauvignon Blanc-ból nekem akkor és ott hiányzott. Nyáron a gyümölcsös kertbe kiülve, egyik kézben egy jó könyvvel, a másik kézben egy pohár Kvassay roséval, tökéletes pillanatnak tudnám elképzelni. Persze ehhez egy gyümölcsös kert is kellene. A vörösek közül az oportó kellemesen lágy, a franc-sauvignon páros ennél jóval markánsabb (de még érnie kell picit), de nekem a legízletesebb a merlot, az aranyközépút. Ezért is az utóbbiból hoztunk haza, na meg persze Rosét és feleségem kedvencét a Blanc-t is beraktunk a hátizsákba.
A Kvassay Pincészet jelenleg „csak” classic borokat készít, prémium borokba még nem vágtak bele, de az az elszántság, ami sugárzik belőlük, előbb-utóbb ebbe az irányba is előrelépést fog eredményezni. Azért is érdemes ellátogatni hozzájuk, mert biztosan nagyon különleges Bock, Gere, stb. nagy borai, de nekem sosem lesz annyi pénzem, hogy egy palackért több tízezer, de még több ezer forintot is kiadjak. Egy-egy decit még csak-csak megkóstolok belőlük, és hát a Vylyan és a Sauska borai (ezek kóstoltam jobban eddig) valóban nagyon ízletesek, de Kvassayék megfizethető áron kínálják portékáikat és ár-érték arányban elismeréssel bólogathat az ember.
A házigazda, Kvassay Istvánné (Gabi) ugyan többször elismételte, hogy ő már csak kényszerből tart borkóstolókat, mert a fia intézi ezeket, de nagyon sok érdekeset kaptunk tőle nem csak a pincészetükről, hanem Villányról is. A borkóstolás olyan emberközeli volt, mint a színházban egy jó kamara előadás. Lehet, hogy ő nem profi, de szívvel-lélekkel csinálja. Mondtuk neki, hogy szívesen mennénk hozzájuk egy éjszakai szüretelésre az ősszel. Ha meg tudjuk oldani a gyermek elhelyezést és a leutazást, és ők is vevőkre erre, elmegyünk.
A hazaút sajnos ezúttal hamar eljött, mert máshogy nem tudtunk időben hazakeveredni a menetrend ritkasága miatt. Villány egyik nagy hátránya ez. A tömegközlekedés nem igazán jó. Az utolsó vonat Pécs felé nyolc óra körül elmegy már. Ha autóval jössz, akkor pedig valaki hoppon marad. Márpedig az ember nem azért megy Villányba, hogy egy kis bort ne kóstoljon meg. A vonatra azért vittünk még egy kis rosét, a Villány-Pécs szakaszon a kalauz ilyenen már meg sem lepődik. Persze jó hangulatban indultunk haza, hiába szakadt az eső. A bor, és a kedves vendéglátás is örömmel töltötte meg szívünket.

Herta Müller: Lélegzethinta;Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2010

2010-05-17T08:25:00.002+02:00

Az utóbbi évek Nobel-díjas íróival már többször sikertelenül jártam. Pamuk az egyetlen valódi kivétel a sorból. Az ő könyveit jó szívvel olvasom. Le Cléziót nem értettem meg, Lessinget súlytalannak találtam, Coetze olvasható, de igazán nem fogott meg. Mindenesetre Herta Müller sem maradhatott ki a sorból. Elsőként a 2009-ben megjelent könyvét, a Lélegzethintát adta ki idén hazánkban a Cartaphilus Kiadó. A Vörös Hadsereg 1944 őszén rátette a kezét Romániára, ahogy később sok más közép-kelet európai országra is. 1945 januárjában minden 17 és 45 életév közötti német nemzetiségű román állampolgárt öt év jóvátételi munkára ítéltek. Az író édesanyja is köztük volt, aki visszatérte után nem mesélt az eltöltött öt lágerévről, mert nem lehetett. Herta Müller később megtudta, hogy a nagyszebeni költő, Oskar Pastior is a lágerben töltött el öt szűk esztendőt. Találkoztak és beszélgetni kezdtek. Müller leírta Pastior élményeit, és egy közösen írott könyv gondolatai formálódtak meg. 2006-ban azonban Oskar Pastior váratlanul meghalt, így Herta Müllernek egymagában kellett szépirodalmi alkotássá formálnia a jegyzeteket.
Leopold tizenhét évesen indul útnak, nem tudja, hova viszik, nem tudja, mennyi időre megy, és tulajdonképpen azt sem tudja, hogy miért viszik. De menni akar, mert lakóhelye fojtogató légköréből vágyik szabadulni. Leopoldnak ugyanis súlyos titka van: Leopold homoszexuális. A fiút a titok tudatlanul is felkészíti a lágeréletre, hiszen a szorongató félelem, eddig is meghatározta a mindennapjait. A gramofontokból átalakított bőröndbe csomagolt piciny pakkal indul útnak a hosszú útra, ugyanezzel tér haza, csak a csomag lesz benne más.
Odaút, visszatérés, ottlét. Leopold történeteinek fontos állomásai, amelyek az emlékek szűrőjén át akarnak mondani valamit, vagy inkább csak hallgatni szeretnének. Lehet-e egyáltalán beszélni a lágeréletről, képes-e megszólalni az ember és szabad-e megszólalnia. A nagy kérdés pedig az, hogy miként lehet visszaemlékezni a történésekre, hogyan lehet lezárni a múltat, és reményteljes szívvel továbblépni. Az ember elveszti testét, méltóságát, a különbségek elsimulnak, lecsupaszodnak, az éhségangyal folyamatos jelenléte feszült figyelmet vagy éppen tompult fásultságot követel meg az embertől. Leopold a lágerévek tapasztalataiból talán valami olyasmit is hazavisz, ami segíti titka feldolgozásában. Sosem tudhatjuk, mi visz előbbre, de minden értünk van.
Herta Müller könyve azért is fontos, mert a Holokauszt szörnyű táborai után végre az oroszországi lágerek történeteiből is olvashatunk egyet. Lehet, hogy keleten nem irtották módszeresen az embert, de kegyetlenségük vetekedett a náci németek tetteivel. Az orosz lágerek talán alattomosabban, lassabban falták fel az embert.
Nem állítom, hogy a legnagyobb olvasmányélmények közé tagozódik be Herta Müller könyve, de szerencsére ismét egy érthető és jól olvasható Nobel-díjas íróval volt alkalmam találkozni, akinek további írásait is szívesen veszem majd a kezembe. Helyzete különösen pikáns. Német származású román, aki jelenleg Németországban él. Romániában többször támadták, mert következetesen felszólalt a Ceauşescu diktatúra körmönfontságát. Bátran szólt róla. Erről is olvasnék majd.

Utazás a török félhold körül

2010-05-10T09:33:00.004+02:00

Vasárnap délután hosszú idő után megint pár órás szabadságot vettünk ki a szülői munkakörből. Márk a nagyszüleivel a vasútállomásra ment vonatokat nézni, mi pedig az egyre szebbé és teljesebbé formálódó új Széchenyi-térre tartottunk. Pécset komoly múlt köti össze a török kultúrával, ráadásul az idei Európai Kulturális Fővárosa triumvirátusának egyik tagja Isztambul. Ennek köszönhetően vasárnap délután kezdetét vette az Utazás a török félhold körül rendezvénysorozat. A Kászim pasa dzsámijának egykori minaretje helyett ezúttal – több mint háromszáz év távlatából – pécsi Városháza tornyából hajnalban újra felcsendült a müezzin éneke Pécs főterén. A müezzin az iszlámban a mecsetnek azon nagy tiszteletnek örvendő alkalmazottja, aki az imára hívó szöveget elénekli a pénteki közösségi ima, és a napi ötszöri - hajnali, déli, kora délutáni, napnyugtakori és esti - imádság előtt. Mi a délután öt óra előtti müezzinének szem- és fültanúja boltunk. Ahmed AL-Zahraniaki hangja betöltötte az egész teret.A térre Ziya Azazi dervistánca miatt mentünk, aki a tradicionális dervistáncot (a kerengő dervisek folyamatos körben forgását) kortárs táncelemekkel ötvözi. A táncoló dervis az összeesésig és ájulásig vezető hosszú forgással jut el a misztikus eksztázis állapotába. A dervistánc (sufa) alatt a dervis (szufi) a jobb kezét felemelve tartja, míg a bal kezét leereszti, hogy minden rosszat, ami élete során éri, visszaadjon a földnek. A forgás a sors bizonytalanságát, ciklikus ingadozását, a magasság és mélység váltakozását hivatott jelképezni, amely mozgásban tartja a világot, mert így működik az univerzum.
A bő húszperces tánc csodálatos élmény volt. Bár nem jártam Törökországban, de úgy érzem, hogy közel áll hozzám ez a kultúra, valami vonz engem oda, ami több, mint a reklámvilág tárgyiasított keleti miszticizmusának hazug hívószava. Pamuk Isztambulja csodálatos élmény volt, azóta szeretném megnézni magam is Isztambult, még ha csak a turista járta utakon is lenne rá módom. Épp aznap volt a városban a Nyitott templomok napja, amikor a város kulturális sokszínűségét is jelképező eltérő felekezetű szakrális helyeken különböző koncerteket tartottak. Eleinte terveztem, hogy a Zsinagógába elmegyek a Bíró Eszter Quintet koncertjére, de aztán egyedül nem volt kedvem elmenni, így mire elérkezett vasárnap, már ezt a tervet elvetve mentem a városba. Mindenesetre jó volt látni, ahogy egyre több program beindult a városban, és hogy a belváros terei is kezdenek életre kelni.
A Jókai téren még egy kis rosét elfogyasztottunk, aztán hazamentünk, ahol már várt ránk Márk, a vonatnézegető.

Ámosz Oz: Rímek életre, halálra; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010

2010-05-10T08:43:00.005+02:00

A jeruzsálemi születésű Ámosz Oz kisregénye, a Rímek életre, halálra valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben Tel-Aviv egyik forró nyári estéjére vezeti el a mű főhősét, a szerzőt. A középkorú szerző író-olvasó találkozóra érkezik az egyik helyi közösségi házba. Az írónak már előre ellenérzései támadnak az eseménnyel kapcsolatban, előítélettől sem mentes hozzáállásával vesz részt az ő tiszteletére összehívott beszélgetésen. A moderátor közhelyes, ostoba kérdései, a tudálékos műelemzést érthetetlen mondatokba csomagoló irodalomtörténészi hozzászólás nem javít a kedélyállapotán. A közönség soriban találomra kiválaszt egy embert, és a látottakat írói szemmel vizsgálgatja, újabb és újabb részletekkel gazdagítva szereplőket alkot. A szerző unalmában fejében alkotással üti el az unalmas találkozó által elrabolt időt.
Ennél fogva el is érkezünk a következő kérdések megválaszolására:
„Ezek a leggyakoribb kérdések: Miért írsz? Miért éppen így írsz? Szándékodban áll-e befolyásolni az olvasóidat, és ha igen, milyen irányba kívánod befolyásolni őket? Milyen feladatot töltenek be a történeteid? Állandóan javítgatod a szöveget, vagy azonnal, ihletből írsz? Milyen híres írónak lenni, és hogyan hat ez a családodra? Miért szinte kizárólag a negatív szempontokat ábrázolod? Mi a véleményed más írókról, ki volt hatással rád és ki az, akit nem szenvedhetsz? És mellesleg hogyan definiálod önmagad? Mi a válaszod mindazoknak, akik támadnak téged, és hogy viseled ezt? Hogyan hatnak rád a támadások? Tollal írsz vagy billentyűzettel? Nagyjából mennyit keresel egy-egy könyvvel? A képzeletedből meríted az anyagot a történeteidhez, vagy egyenesen az életből? Mit gondol az elvált feleséged a könyveidben szereplő nőalakokról? És miért is hagytad el mind az első, mind a második feleségedet? Meghatározott órákban írsz, vagy csak akkor, amikor rád parancsol a múzsád? Olyan író vagy, aki szolgálni akar, és ha igen, kit szolgálsz? A történeteid önéletrajzi jellegűek vagy kitaláltak? És főleg, hogyan lehetséges, hogy művész létedre a magánéleted éppenséggel nem valami viharos, sőt, mondhatni, elég unalmas? Vagy van még egy csomó minden, amit nem tudunk rólad? És hogy lehetséges, hogy egy író, egy művész egész életében könyvelőként dolgozzon? Ezt csak a megélhetés kedvéért csinálod? És mondd, a könyvelés nem öli meg a múzsádat? Vagy van egy másik, titkos életed is? Talán hajlandó lennél legalább néhány célzást tenni erre ma este? És esetleg elmesélnéd nekünk röviden, a saját szavaiddal, pontosan mit is akartál mondani az utolsó könyvedben?”
A rendezvény után az általa kedves hangúnak és kellemesnek, bár nem elég vonzónak talált felolvasónő, Ráhel mellé szegődik, beszélgetésre, sétára invitálja, majd amikor kiderül, hogy a nő a szemközti házban lakik, gyors nekibuzdulásból flörtöl és nála tölti az éjszakát. De az is lehet, hogy ez már csak szándék volt, a gyávaságból elszalasztott alkalom, valójában a szerző magányosan rója Tel-Aviv éjszakai utcáit, cigarettázva a teremtményein. Persze a nőnél töltött estének is sok kimenetele lehet. A szexuális alaphelyzet sem garancia a férfiasság sikerére.
Az író bármerre jár, bármit csinál öntudatlanul információkat gyűjt, amelyek közül egyesek megtart, míg másokat kidobál. Az író szemállás megkövetel egyfajta távolságtartást, hogy a kelő rálátás meglegyen. Meg kell szemlélni minden egyes mozzanatot, ugyanakkor a szerző külső szemlélődése nem engedi a valódi jelenlétet. Semminek sem lehet részese, mert folyton kívül kell lennie az eseményeken. Ez az alkotói folyamat 22-es csapdája. Gondoljunk akár egy fényképészre sem. Manapság már sok hobby fotós is van, így ez szélesebb körű tapasztalat lehet. Én magam is sokszor abba a hibába esem, hogy szeretném megragadni egy-egy pillanat varázsát, és azon veszem észre magam, hogy a fényképezőgép objektívén keresztül dogozva nem vagyok benne az eseményekben.
Persze Ámosz Oz kisregénye nem csak erről szól, sok minden a boncasztalra kerül, mert gyakorlatilag a szerző megteszi azt a szívességet, hogy velejéig betekintést ad önmagáról, láttatni engedi az alkotói folyamat savát-borsát, mennyét és poklát. Végeredményben az írói tevékenység is „csak egy kétkezi munka”, amiben persze helyet kap a tálentum és a képzelőerő, de mégiscsak meg kell keményen dolgozni a matériát, hogy abból késztermék legyen. Talán abban különbözhet más foglalkozásoktól, hogy a szerző sosem pihen, hiszen szellemi tevékenység révén az író minden percben dolgozik.
Az írásban nincs semmi misztikum, sokkal egyszerűbb egy mű tartalma, veleje, mint ahogy azt az író-olvasó találkozók „szakmai beszélgetőpartnere” szeretné láttatni. A szerző azonban kénytelen belemenni ebbe a játékba, találgatni a mű rejtett jelentésrétegeit, hiszen ezt várják tőle. A szerzőben megszületik a mű, de amikor elkészül, el kell engednie. A gyermek felnőtt, saját életét kezdi élni. Az olvasóknak kell meghatároznia további létüket. Nekik pedig ajánlatos lenne, ha az efféle találkozókról távol maradnának, mert ezek sokszor az ember kedvét veszik.
Érdekes, hogy épp a kisregény olvasása idején tartották Pécsett a II. Pécsi Irodalmi Fesztivált. Márkkal sétáltunk a Jókai téren, ahol épp egy beszélgetés zajlott. Érdekes, hogy itt épp a szerző tartotta olyan magasságokban a fejét, mintha mindenki felett lebegne. Az egójától valószínűleg észre sem vette a jelenlevőket. Abban a pillanatban nem bántam, hogy nem lesz időm egy beszélgetésre sem elmenni. Persze nem állítom azt, hogy minden egyes beszélgetés ilyen, mert részt vettem már hasznos tartalmas író találkozókon. De sajnos a mai magyar irodalmi élet is hemzseg az efféle elitista, álértelmiségi maníroktól. Visszatérve, Ámosz Ozhoz. A Rímek életre, halálra című könyv nagyon kellemes meglepetés. Élvezetes stílusú olvasmány, tele friss humorral és olykor, kínos, olykor szeretetreméltó írói önleleplezéssel. Ritkán foglalkozok a kiadás külső megjelenésével, de most nem hagyhatom szó nélkül, hogy az évek alatt eligénytelenedett Európa Kiadó felülvizsgálta olvasóellenes kiadványait, és az otromba nagyságú könyvek helyett, egy kellemes külsejű, a kézbe szinte belesimuló könyv formájában jelentette meg a Rímek életre, halálra című kisregényt.

Alan Bennett: A királynő olvas; Magyvető Kiadó, Budapest, 2009

2010-05-05T08:56:00.002+02:00

Alan Bennett, a Nagy-Britanniában nagy népszerűségnek örvendő színész írói munkásságának gyümölcse A királynő olvas című rövidek mű. A Magvető Könyvkiadó jóvoltából és Rakovszky Zsuzsa élvezetes fordítói munkájának köszönhetően a könyv már hazánkban is fogyasztható.
Az angol királynő az uralkodói kötelességtudat mintapéldánya. Hűen hivatalához és hazájához rendben végzi percre beosztott hivatali életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, szívélyesen beszélget érdektelenségről érdektelen emberekkel, és minden héten kötelezően meghallgatja mindenkori miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját.
Ám egy ugyanolyan napon, mint a többin, a királynői kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, aminek következtében a királynő élete egy csapásra megváltozik: rászokik az olvasásra. Mondhatnánk ironikusan, hogy derült égből villámcsapás, hajaj, de az udvarban tényleg így gondolják. A királynő ugyanis sutba veti olyan korábbi tulajdonságait, mint a pontosság, a mindig mindre odafigyelés, a választékos ruházkodás, helyette amint teheti elvonul olvasni. Az udvartartás mindent bevet, hogy a királynő új szeszélyének keresztbe tegyen. De a Korona legfőbb képviselője nem abból a fajtából való, akit könnyen meg lehet dolgozni.
Bennett könyve roppant szórakoztató. Az író finom humorral ábrázolja azt, hogy manapság milyen különc cselekedetnek számít az olvasás, főleg ha az ember uralkodó, akinek más dolga sincs, mint az intézménybe vetett hitet elvakultan fenntartsa, megfeledkezvén a címet viselő lény emberi mivoltáról. Ráadásul a brit alkotmányos berendezkedés problematikájára is rávilágít az, hogy ugyan nagy tisztelet övezi a királyi minőséget, ugyanakkor mégiscsak egy olyan hatalmi tényező, aminek a demokrácia a protokollon kívül lapot nem osztott, így ha gondolkodásra készül, abban komoly alkotmányos aggályok, veszélyek merülnek fel a hatalom mindenkori letéteményesei körében. Természetesen az angolszász jogrendszer sajátossága, a precedensjog olyan erős bástya, amely mindenkor segítséget nyújthat, akár egy szegény szerencsétlen királynőnek is abban, hogy azt csinálja, amit igazán szeretne.
Összességében Bennett regénye kedves dicsőítő ének az irodalomnak, nem mellesleg könnyed, ámde csöppet sem könnyelmű olvasmány, amely bátran ajánlható széles körben.

valós fikció

2010-05-04T09:27:00.007+02:00

A 16 éves Alice Palmernek a családi kempingezés során nyoma veszik. Pár nappal később a szülők és a fivér értesül a már előre sejtett sajnálatos tényről: Alice úszás közben vízbe fulladt. A temetés után a gyászoló család azonban egy sor különös, megmagyarázhatatlan, magasabb természeti esemény középpontjába kerülnek. Mintha Alice-t vélnék felfedezni egy sor fényképen és videofelvételen. A család exhumáltatja az eltemetett holttestet, amely a DNS vizsgálat alapján egyértelműen a lányuk porhüvelye. Ezt követően egy médiumal is felveszik a kapcsolatot. Kiderül Alice életében valami titok lappang és a nyomok a Mungo-tóhoz vezetnek.
Nem vagyok a horror filmek rajongója, de kíváncsian néztem meg a Lake Mungo című ausztrál filmet, mert érdekesnek tűntek a róla szóló előzetes információk. Először is leszögezném, hogy nem horror filmről van szó. Joel Anderson dokumentumfilmnek álcázott spirituális drámát forgatott. A Lake Mungo nyugodtan szerepelhetne például a National Geographic csatornán a megmagyarázhatatlan történetek sorozatban (nem tudom, hogy milyen műsorcím keretében vetítik az efféle történeteket, de vannak ilyenek). Senki sem vonná kétségbe, hogy nem igazából megtörtént eseményekről szól a film (mellesleg ez az áldokumentumfilm felveti a citált csatornán levetített filmek igazságtartalmának kérdését is, hiszen mint látjuk, profi munka keretében bármikor meg lehet rendezni egy ilyen filmet – no de ez más lapra tartozik). A szülők, barátok, szomszédok, ismerősök, egyéb érintettek mesélnek az esetről, és az általuk felvett amatőr felvételekkel illusztrálják az elhunyt lány történetét.
Ami megkülönbözteti a Lake Mungo-t a televíziós bulvárműsoroktól, az a hihetetlenül fordulatos eseménysor. A filmben váratlanabbnál váratlanabb csavarok lendítik előre az eseményeket, de mindezt a hitelesség keretén belül hajtja végre a filmes csapat. Ettől lesz igazán jó a film. Kapunk némi fogódzkodót, amiből gyaníthatjuk, hogy nem valódi dokumentumfilmről van szó, hanem dokuba csomagolt fikciót látunk. Az előzetes hírverésen kívül ilyen a meghökkentések sorozatára tökéletesen felépített történetszál, illetve az a körülmény, hogy minden lényeges történés alkalmával valamilyen filmfelvevő jelen volt. De a kétség ott motoszkál mindig a néző fejében, hogy biztosan nem valóban megtörtént eseményt látunk. Annyira ügyesen, észrevétlenül vezetik elő a soron következő eseményeket, hogy az előbb említett momentumok beleférnek a hitelességbe.
Nem szeretem különösebben a horror filmeket, de korábban is akadtak olyanok, amik tetszettek nekem (pl.: Más világ). A Lake Mungo a kevés kivétel közé iratkozott fel. A film végére a család feldolgozza szerettének elvesztését, továbblépnek. Egy kérdést hagy nyitva a film, amely a család tagjaiban látszólag fel sem merül: vajon Alice végül is feldolgozta-e azt, hogy ő már átlépett…?

(Joel Anderson: Lake Mungo)

Viktor Pelevin: Generation 'P'; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001

2010-05-03T11:24:00.002+02:00

Az eredetileg költőnek készülő Babilen Tatarszkij a szovjet rendszer bukása után a posztkommunista alapokra épülő új kapitalista Oroszországban a reklámbizniszbe csöppen bele, amely a villámgyors meggazdagodás ígéretével kecsegteti őt. Tekintettel arra, hogy Oroszországban már régóta nem termelnek semmit, a külföldi termékekhez kell megtalálnia az orosz kulturális sajátosságokhoz legjobban illő jelképeket és szövegeket. Tatarszkij lassan felismeri, hogy a felépülő új Oroszországot a maffiakapcsolatok szövik át, ám kábítószeres hallucinációi során Che Guevara szelleme tart neki előadást a modern reklám filozófiájáról találkozik és az ókori Babilon mítoszai elevenednek meg előtte. Tatarszkij szakmai előmenetele során végül ahhoz a céghez kerül, amely – mint kiderül – gyártja az orosz közéletet, ugyanis Jelcin, Lebegy, Zjuganov és a többiek nem mások, mint számítógépes animációval alkotott virtuális lények, akik csak a tömegmédiumokban léteznek. Tatarszkij hiába keresi arra a kérdésre a választ, hogy ki mozgatja a háttérben a szálakat, ki az, aki eldönti, hogy milyen valóságot kell kreálni, egyértelmű választ nem kap.
Viktor Pelevin az új orosz írónemzedék jeles képviselője. Sokat hallottam már emlegetni a nevét, de eleddig nem olvastam egy könyvét sem. Nos, nem árulok zsákbamacskát: könnyen lehet, hogy ez az egyetlen termék/mű tőle, amit valaha a kezembe vettem. Pelevin könyvében ugyan érdekes gondolatok fogalmazódnak meg, amely nem csak Oroszországra, hanem az egész XXI. századra, a tömegkommunikáció korára is vonatkoztathat, de a rengeteg őrült víziójával, érthetetlen idegen szavak egymásra dobálásával a regény magvát szétzilálja. A fordító Bratka László írt utószavat Pelevin könyvéhez, amely magyarázni próbálja az írói szándék igazságát, de az már önmagában gyanús, ha egy könyv tartalmát hosszú oldalakon keresztül értelmezni kell. Én legalábbis jobban szeretem, ha érthető a mű, és nem egy önmagába forduló elitista irodalmat kell kézbe vennem. Becsületemre legyen mondva, megpróbáltam, de nem jött be.
Hogy még is a mű pozitívumait emeljem ki végül, meg kell említeni azokat a gondolatokat, amik az elektromos média uralta világgal kapcsolatosak. A virtuális művészeti termékek sokkal inkább az adott pillanatnak szólnak, és nincs szándékukban az örökkévalónak üzenni. Ez ugyanúgy igaz minden egyes művészeti ágra, mint egész életünkre: A modern ember egész életét a pillanat megragadása hatja át. A reklámok által leegyszerűsített világ azonban nem a spirituális értelemben vett ÖRÖK MOST-ot hangsúlyozza, amely cselekedeteink itt és most megélésére mutat, hanem az anyagban ragadt tömegember önző tekintetét kívánja saját maga számára megnyerni. Pelevin regénye fontos témáról szól, de érthetetlenül beszél. Éppen ezért lenne fontos a közérthetőség. Nem azt fájlalom, hogy egyáltalán nem értem, amit ír, de a regény anyag része annyira zavaros, hogy a lényege elsikkad, mert nem tud lekötni. Emiatt alig marad meg bennem valami a Pelevinnel való találkozásból.

Hosszú hétvége a Zengő lábánál

2010-05-03T09:45:00.017+02:00

Püspökszentlászló a Kelet-Mecsek völgyébe eldugott zsákfalu, amely a Mecsek szívének, a Zengő, lábánál található. A völgyecskében elterülő falu közigazgatásilag Hosszúhetény része, ám a voltaképpeni nagyfalu vége után még jó félórányi gyalogút vezet a falucska rögös utcája felé. Mára már egyre többen fedezik fel a helyet, köszönhető ez annak, hogy a településrész telkein egyre inkább olyan házak épülnek, amelyek a falusi turizmus vérkeringésébe kapcsolták bele a falut. Mi is így jutottunk el a május elsejei hétvégén Püspökszentlászlóra. Gimnáziumi éveim első felében jártam itt először, majd hosszúhetényi barátom révén többször is megmásztam a Zengő lankáit. Hosszú évek kihagyása után az elmúlt esztendőkben kétszer is megfordultunk a faluban, de akkor csak egy-egy délutánra tértünk be oda. Akkor már megfogalmazódott bennünk, hogy ez nem elég. Több időt kell itt töltenünk, ahhoz, hogy feltölthessük magunkat a pécsi mindennapok küzdelmeire. A sok kiadó ház közül a Zengő-lakra esett a választásunk. Tulajdonképpen ez volt az első, amire a neten rátaláltunk, és korábbi sétáink alatt már többször felfedeztük a telket. Pénteken szabadságot vettem ki, így hosszú hétvégét kreáltunk magunknak. Csendre, nyugalomra vágytunk, és bár a jó idő és az ünnepnap miatt rengetegen megfordultak a faluban, nem csalatkoztunk a helyben az ott tartózkodásunk alatt. A Hosszúhetényből Püpökszentlászlóba vezető út hepehupás, durva kaviccsal leszórt út. Lehetne persze civilizáltabb, betonozott műút is, de akkor – úgy érzem – a hely varázsa illanna el. Így is már egyre többen fedezik fel a falut, de a hely befogadóképessége korlátozott, nem tenne neki jót a túl nagy infrastruktúra. Persze ezen el lehetne mélázni még jó sokat. Nekem mindenestre tetszik az a keszekusza hangulat, amely a táj rendezetlenségéből adódik. Beavatottnak érzi az ember magát amiatt, hogy ő ismeri ezt a helyet, és részes lehet. A Zengő-lak a falu túlsó végén, az arborétumhoz egészen közel helyezkedik el. Közel 100 négyzetméteres ház fogadott minket, az épület két végén két nagyszobával és hatalmas előtérrel. A telek sem kicsi, szép nagy udvar található ott és egy istálló, amelyben minden olyan eszközt megtalálhat ott megszálló vendég, amely a tűzgyújtáshoz, a bográcsozáshoz, szalonnasütéshez, grillezéshez szükséges. Mi sem hagytuk ki egyik rituálét sem. Az udvarrész különösen gyerekbarát, mert a házigazdák csúszdát és hintát is felszereltek, és a hírek szerint hamarosan homokozó is fogadja a csöppnyi látogatókat is. Márk is nagyon jól érezte magát ott a hétvége alatt. A mese dvd-ék eszébe sem jutottak, a magunkkal vitt játékok is csak rövid időre kötötték le. Elegendő volt egy kis kavics neki, amit az útról szedett és egy kis víz, amibe szórhatta őket. Örült, hogy kiszabadult a négy fal fogságából. Püspökszentlászlón nem néztünk televíziót, nem hallgattunk rádiót, (holott a házban erre lehetőségünk lett volna), kikapcsoltuk a külvilágot, és csak az éppen Most érdekelt minket. Ezért mentünk oda, nem másért. Már odaérkezésünkkor kellemes meglepetések értek. A városi élet alatt sokszor megfeledkezem arról a közvetlen kedvességről és bizalomról, hogyan a falun élő emberek fogadják az utast. A ház gondozója, akitől a kulcsot megkaptuk, egy tál frissen sütött pogácsával várt minket a kapuban. Ez a kedves gesztus különösen felvillanyozott engem, és az egész hétvége ilyen jó hangulatban telt el, még az sem rontotta el az összképet, hogy megéltük azt is, hogy a tökéletes pillanat hogyan romolhat el seperc alatt. Egy kilincs nélküli ajtó figyelmetlenségből történő becsukása a gyermek lefekvése előtt vagy egy Zengőre tervezett séta meghiúsulása, amiatt, hogy figyelmetlenségből ráhagyatkoztam a teljesítménytúrázó tömegre, és így már az első elágazásnál elvétettem az utat, könnyen bosszúságot okozhat bennünk, ami környezetünkre is átragad. Ezek az esetek is jó példák, hogy saját magunk tehetünk lelkiállapotunkról, bosszúságainkról, de ugyanúgy örömeinkről, boldogságunkról. Szerencsére ezen a hétvégén nem ezek voltak a jellemző eseteke, de hallgatni sem akarok róluk. Első nap délután lovaskocsikáztunk. Ezt már korábban leszerveztük a tulajdonosokkal. Püspükszentlászlóról bementünk Hosszúheténybe, ahol felmentünk a boros pincék irányába, és egy kóstolón is részt vettünk. Szégyenszemre nem jegyeztem meg a gazda nevét, de családi méretű pincéjében meglehetősen finom borokat kóstoltunk meg: 4 féle fehéret (Zöldveltelini, Olaszrizling, Sauvignon Blanc és Cuvée) és egy vöröset (kékfrankos). Végül kissé becsípve egy Zöldveltelinibe kiegyezve tértünk vissza a szállásra. Második nap az arborétumba töltöttük a délutánt, ahol Márk megint csak megtalálta a maga kis kavicsait, feltöltve velük a csordogáló patak vizét.
Az arborétumhoz tartozó püspöki nyári kastélyt 1797-ben Esterházy Pál László pécsi püspök építtette. Magát az arborétumot Esterházy Pál László alapította és utódja, Hettyei Sámuel fejlesztette tovább. Az arborétumot összesen 84-féle különleges fa- és cserjefaj népesíti be a világ minden részéről, némelyikük több száz éves. A 20. század elején Zichy Gyula pécsi püspök az arborétum mellett vadasparkot is létesített dél-európai dámszarvasokkal, ezeket azonban az első világháború után a megszálló katonák elpusztították. Ma a látogatók előtt a templom és az arborétum nyitva áll, de az egyre inkább romló állapotú kastély nem tekinthető meg. Azon is sokat lehetne vitatkozni, hogy a hely szellemiségének mi tenne jobbat: egy felújított és a költségek miatt várhatóan belépőjegyes, szigorúan felügyelt objektum vagy a jelenlegi pusztulásra ítélt, de szabadon látogatható szakrális hely. Valószínűleg egyébként a jó megoldás a két lehetséges út aranyközepe lenne, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy az egyház vagy bárki más részéről szándék lenne arra, hogy megmentsék a helyet a távolabbi utókor részére. Gyorsan eltelt a hétvége, de ez szokott történni, ha az ember jól érzi magát. Mindenesetre – úgy érzem – sikerült feltöltődnöm a hétvégén. Ami a szép a dologban, hogy az egyre inkább wellness-re specializálódó belföldi turizmus mellett lakóhelyem közelében itt van egy igen jó árban lévő (3000 forint/fő/éjszaka) szállás egy olyan helyen, ahol teljes szívvel egy nyaralás is eltölthető. Szeretem én is a wellnesst, de ez egészen más minőség.
A püspökszentlászlói napokban igyekeztem minél több időt a napon tölteni, mert végre sütött igen jó erővel. Sugarai meg is kapta arcomat és karomat is, de öröm volt beszívni éltető energiáit. Most visszatértem a dolgos hétköznapokba, de a magammal hozott erő remélem még hosszan kitart.

Tükröződések

2010-04-29T09:45:00.004+02:00

Bécs szomorú, kopott betondzsungelében kezdődik Götz Spielmann rendező filmje, a Revans. Alex (Johannes Krisch) a börtönévek után egy bordélyházban robotol mindenesként. Fuvarozza a főnököt, rendbe teszi a légyott szobákat, csendesen rábeszéli a vonakodó szexmunkásokat hivatásuk gyakorlására. Alex csendben el van sorsával, mígnem beleszeret Tamarába (Irina Potapenko), az ukrán bevándorolt prostituáltba. A szerelem erőt ad nekik arra, hogy megkíséreljenek kitörni alantas életükből. A vidéki kisvárosban eltervezett bankrablás azonban balul üt ki. Tamara ragaszkodik hozzá, hogy kint várakozzon az autóban, míg Alex kirámolja a kasszát. A végzet azonban egy vidéki rendőrt, Robertet (Andreas Lust) sodor az útjukba, aki a menekülő autóra leadott lövésével kioltja Tamara életét.
A film ebben a pillanatban tulajdonképpen újra indul. Alex elkeseredésében édesapja tanyáján húzza meg magát. Eleinte addig akar ott maradni, amíg fel nem aprítja a tűzifát, ám megismerkedik Susannéval (Ursula Strauss), aki édesapját látogatja rendszeresen. Véletlenek azonban nincsenek, hiszen Susanne Robert felesége.
Robert eltévedt lövése következményei miatt megtörik, az önvád és a depresszió keríti hatalmába. Az eset előhozza Susanneval való házasságának töréspontjait: eleddig nem tudtak gyermeket nemzeni, és ennek oka valószínűség szerint Robertnél keresendő. Az emberi kapcsolati rendszerekben rejlő feszültség egymás karjaiba veti Alexet és Susannét. A nő gyermeket akar, gyakorlatilag erre kell neki a férfi, hogy ezzel billentse helyre családi életét.
A címbéli revans első ránézésre lehetne akár Alex bosszúja, hiszen a férfi szerelmének elvesztése okán keletkező kétségbeesett dühe a szemet szemért elv érvényesülését követeli Roberten. Később azonban kiderül, hogy a revans sokkal inkább a szereplők tetteinek visszatükröződését jelenti. Minden, amit cselekszünk, hatással van ránk. A természet azt adja vissza, amit mi adunk, ami tetteinkből keletkezik környezetünkben. Minden, ami körülvesz bennünket, csak illúzió marad mindaddig, amíg valóban fel nem nyitjuk szívünket. A Revans jól mutatja ezt a természeti törvényszerűséget. Ahogy a film rendezője válaszolt meg azt az újságírói kérdést, hogy „Mi volt a kérdés, amit megfogalmazott magának a Revans-ban?” „Talán azt mondanám: Illúzió-e az élet vagy sem?” A film szereplői lassan magukba szállnak. Alex a vidéki csöndben kezd ráébredni élete elhibázott útjára, végül bevallja Susannénak történetük végzetszerű összefüggéseit. Robert és Alex találkozása is elkerülhetetlen, ám a tehetetlen bosszú helyett az esendő elme számára érthetetlen kérdések hangzanak el. A film végpontján a szereplők felnyíló tekintete mélységes emberi pillanatban rögzíti a történetet, amely súlyos lepelként hull a nézőre.
A film képi megjelenítése nem hivalkodó, nincsen benne hatásvadász elem, a kamera jobbára mozdulatlan, egyszerű, precíz beállításokat rögzít. A Revans érdekes párdarabja Park Chan-wook Oldboyának. Mindkét film a végzet krónikása, különbözőségük hivalkodásra hajlamukban mutatkozik meg. Az osztrák és a koreai modell ebben a tekintetben ugyanazon kérdés megközelítésének két végpontját jelenti. Az előbbi a bergmani, míg az utóbbi a tarantínós utat választja.
A Revansot 2009-ben jelölték a legjobb idegennyelvű film kategóriájában Oscar-díjra. Végül ugyan nem nyerte el az arany szobrocskát, de az Akadémia ízlését ismerve, ez csak tovább növeli érdemeit. Két év után végre hazánkban is láthatja a közönség ezt az üdítően jó osztrák opuszt.

(Götz Spielmann: Revans)

(képek: http://www.filmkatalogus.hu/)

Lassan beköltözik az élet Pécs szívébe

2010-04-27T09:45:00.003+02:00

Lassan kezd visszatérni az élet Pécs belvárosába. Ez nem csak a közelgő nyári turistaszezonnal és az egyre javuló időjárással függ össze, hanem azzal is, hogy lassan befejeződnek a nagy munkák Pécs belvárosában. Április 18-án elbontották a kordonok jelentős részét a Széchenyi téren és megnyílott a tér a gyalogos forgalom előtt. Sokan fanyaloghatnak persze, hogy ilyen meg olyan a tér, nekem személy szerint tetszik. Elsősorban azért, mert nagy és világos terünk lett, erőteljes mediterrán beütéssel. Ráfért már ez a komoly kozmetika Pécs központi terére. Babakocsival például egyszerűen lehetetlen volt végigmenni rajta. Persze apróbb munkák még a téren is zajlanak, hiszen a műszaki átadás-átvétel hosszú procedúrája is megkezdődött.
Eközben lassan elkészül a Kossuth tér is. Ott is az utolsó simításokat végzik a munkások, a Haltér is csatlakozik hamarosan, ahogy elnézem. A Kossuth tér egyértelműen pozitív változáson megy át, hiszen gyakorlatilag egy nagy parkoló volt az egész. Most viszont a város egy új bejárható, élhető közteret kap a lakosság, azonban az autósok sem panaszkodhatnak, hiszen a föld alá süllyesztett parkolóházban hagyhatják járművüket. A két nagy teret összekötő utca, az Irgalmasok utcája – ha minden igaz – május 15-éig kapja meg a burkolatot. Itt jelenleg még elég nagy a zűrzavar.
A Széchenyi tértől északra a pécsi múzeumok nagy részének helyet adó Káptalan utca is megszépült. A Múzeumok kertjei is láthatóvá váltak, és a későbbiekben talán jobban használhatóbbakká válnak. Ezenkívül még apróbb utca felújítások próbálják szépíteni Pécs belvárosát. Akárki akármit mond, szerintem nagyon szép lesz Pécs belvárosa.
Vasárnap mi is sétáltunk egy nagyot a Széchenyi téren és a Káptalan utcában. Végső célunk a Dóm Múzeum (Káptalan utca 8.) volt, ahol a Ravennai mozaik kiállítást akartuk megnézni. A nagysikerű utazó kiállítás a világhírű ravennai mozaikok különleges másolatait tartalmazza, amelyet Ravenna város önkormányzata az ötvenes években hozott létre. A tárlat először Párizsban, az 1951-es esztendőben volt látható, azóta bejárta a nagyvilágot.
„A különböző nagyságú mozaikmásolatok szigorú szakmai eljárással készültek. Előbb hártyavékonyságú papírra rámásolták a képeket alkotó mozaikkövek pontos körvonalát, majd meghatározták a színeket és a színárnyalatokat, hogy pontosan ezeknek megfelelő üveglemezeket rendeljenek a muranói és a velencei üveggyárakból. Ezekből kézzel vágták ki a mozaikköveket, s a hártya segítségével kijelölt helyeken tették a mészágyba. A másolat még a bemélyedéseket és kiemelkedéseket is híven követi, amelyeket a hajdani mozaikkészítők ujja hagyott az anyagban, a kövek csillogása és fénytörése megteremti az eredetivel való szinte teljes hasonlóságot.
A Ravenna városának támogatásával létrejövő pécsi kiállításon öt épületegyüttes, a S. Vitale-bazilika, a S. Apollinare Nuovo-bazilika, az ariánus keresztelőkápolna, a Neone keresztelőkápolna és az érseki keresztelőkápolna legszebb mozaikképeiről készült másolatokat tekintheti meg a közönség.”
A Ravennaikiállítást 2010. április 10-én nyitották meg és egészen május 10.-éig láthatják az érdeklődök. A kiállítást igényesen állították össze, többnyelvű leírások segítik a látogatókat a mozaikok megtekintésében és megtudhatjuk azt is, hogy az egyes mozaikok eredetije hol található. Az ember azonnal kedvet kap arra, hogy Ravennába utazzon. Nálunk családi program volt a kiállítás nézése, így kétéves fiunkat sem hagytuk ki a dologból. Persze őt még annyira nem érdekelte a fantasztikus mozaik-gyűjtemény. Mondhatni fittyet hányt rá, így mi sem tudtuk teljes részletességgel elolvasni, mit is láttunk pontosan. Szerencsére egy igényesen szerkesztett négynyelvű kiadványt találtam a kiállításról, azt el is hoztam magammal. Abban elolvashatom, hogy melyik mozaikon mi is van pontosan.Hazafelé még megálltunk a Szent István téren is, ahol éppen a Kézdivásárhelyről érkezett Fúvószenekar és Mazsorett együttes adott elő kellemes produkciót. A most már valóban tavaszias időben kicsit bele hallgattunk a műsorba, miközben Márk a tér szökőkútjába apró fű- és virágcafatokat dobott, miután kavicsot nem nagyon talált a téren. Hazafelé még hallottuk, hogy a Széchenyi téren is fúvosok adták a ritmust. Az Irgalmasok utcáján pedig a gumikalapácsok és burkolatvágó gép hangja festett be a tájat. Reméljük, hogy az utóbbi hangok lassan elcsöndesednek Pécs belvárosában.

Újra bajnok a Mizo-Pécs 2010.

2010-04-23T23:09:00.008+02:00

A Rátgéber éra utáni első bajnoki címét nyerték meg a pécsi kosaras lányok, miután nagyon izgalmas mérkőzésen, hosszabbításban 100-96 arányban kerekedtek felül Sopronban az utóbbi három év bajnokán, az MKB Euroleasing Sopron csapatán. HAAAJRÁÁÁ PÉÉÉÉCS!!!

A csapat 11 bajnoki címe:

edző: Vertetics István

1991–92 (PVSK-Co-Order )

edző: Rátgéber László

1994–95, 1995–96 (Pécsi VSK-Dália)

1997-98 (PVSK-Dália-Dalmand)

1999–2000, 2000–01, 2002-03, 2003-04, 2004-05 (MiZo-Pécsi VSK )

2005-06 (Mizo-Pécs)

edző: Fűzy Ákos

2009-10 (Mizo-Pécs 2010)

Bejelentették a 63. Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramját

2010-04-23T19:28:00.017+02:00

Az év legrangosabb filmes mustráját 2010. május 12. és 23. között rendezik meg Cannes-ban. Ebben az évben egy magyar film is bekerült a versenybe. A FiPRESCI-díjas Delta 2008-as cannes-i sikerét követően Mundruczó Kornél ismételten Cannes-ban mutatja be legújabb filmjét. Ezúttal a Bárka Színházban nagy sikerrel játszott és két évvel ezelőtt a POSzT fődíját elnyerő színpadi mű filmes adaptációjával megy a francia filmfővárosba. A Szelíd teremtés - Frankenstein-terv című film színpadi párját még a POSzTon volt alkalmam látni. Azon kevesek közé tartoztam, aki bejuthatott az előadásra. Nagy hatással volt rám az előadás. Kíváncsian várom a filmes változatot.

Számos nagy rendező, mint Leigh vagy Takeshi Cannes-ra időzítette az új filmjét, engem azonban leginkább Inarritu filmje érdekel. Azon rendezők közé tartozik, aki évekig dolgozik egy munkáján. Meg is látszik az eredmény az eddigi filmjeit (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) figyelembe véve. Remélem, hogy mihamarább Magyarországon is be fogják mutatni.

A hivatalos versenyprogram

1. Mathieu AMALRIC: TOURNÉE

(On Tour)

2. Xavier BEAUVOIS: DES HOMMES ET DES DIEUX

(Of God And Men)

3. Rachid BOUCHAREB: HORS LA LOI

(Outside Of The Law)

4. Alejandro GONZÁLEZ IÑÁRRITU: BIUTIFUL

5. Mahamat-Saleh HAROUN: UN HOMME QUI CRIE

(A Screaming Man)

6. IM Sangsoo: THE HOUSEMAID

7. Abbas KIAROSTAMI: COPIE CONFORME

(Certified Copy)

8. Takeshi KITANO: OUTRAGE

9. LEE Chang-dong: POETRY

10. Mike LEIGH: ANOTHER YEAR

11. Doug LIMAN: FAIR GAME

12. Sergei LOZNITSA: СЧАСТЬЕ МОЕ

(My Joy)

13. Daniele LUCHETTI: LA NOSTRA VITA

(Our Life)

14. Nikita MIKHALKOV: UTOMLYONNYE SOLNTSEM 2: PREDSTOYANIE

(Burnt By The Sun 2: Exodus)

15. Kornél MUNDRUCZÓ: SZELÍD TEREMTÉS - FRANKENSTEIN-TERV

(Tender Son - The Frankenstein Project)

16. Bertrand TAVERNIER: LA PRINCESSE DE MONTPENSIER

(The Princess Of Montpensier)

17. Apichatpong WEERASETHAKUL: LONG BOONMEE RALEUK CHAT

(Uncle Boonmee Who Can Recall His Past Lives)

18. Xiaoshuai WANG: RIZHAO CHONGQING

(Chongqing Blues)

A versenymezőny zsűrije

elnök:
Tim BURTON, Director / USA

tagok:
Kate BECKINSALE - Actress / United Kingdom

Giovanna MEZZOGIORNO - Actress / Italy

Alberto BARBERA - Director National Museum of Cinema / Italy

Emmanuel CARRERE - Writer - Scripwriter - Director / France

Benicio DEL TORO - Actor / Puerto Rico

Victor ERICE - Director / Spain

Shekhar KAPUR - Director - Actor - Producer / India

Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009

2010-04-22T09:18:00.008+02:00

Az Egy tökéletes nap 2001. május 4. napjának 24 óráját meséli el, amely Róma maroknyi lakóinak, tulajdonképpen két, darabjaira hullott család tagjainak életére sorsfordító hatással bír. Melania Mazzucco, az író, a regényben egy bűntény előtti huszonnégy óra eseményeit gyűjtötte össze. S bár a regény a bűnelkövetés mozgatórugóira próbál fényt deríteni, nem nevezhetjük kriminek. A könyv sokkal inkább realista felütésű lélektani regény, amely a nyomozati anyagok terjedelmességével, ámde a történet szereplőinek belsőjében lezajlódott rezdülésekre fókuszálva mutatja be a tragédiát. Mazzucco a hitelesség érdekében rendőrfőkapitányokkal, ügyészekkel, ügyvédekkel, csendőrökkel is szót váltott a könyv megszületése során.
A történet óráról órára halad az elkerülhetetlen végkifejlet felé. Különböző korú és sorsú emberek párhuzamosan futó és néha egymásba gabalyodó történetét ismerhetjük meg a regény hasábjain. Egy kislány, aki épp aznap ünnepli születésnapját, egy politikus, aki rossz helyen mond el egy kortesbeszédet, a politikus első házasságából született fiú, aki éppen egy McDonald’s büféjében robbant fel egy bombát, a politikus fiatal felesége, aki önállósodási törekvéseiként titokban lakást keres, a politikus betegesen agresszív testőre, akit elhagyott a felesége, a feleség, aki próbál volt férje fojtogató és fenyegető jelenlététől megszabadulni, és gyermekei a visszahúzódó kisfiú és a kamasz nagylány, akik dühösek a szülőkre, miközben szeretetre vágynak, végül ott van még a nagylány irodalomtanára, aki író szeretne lenni, és bár saját neme iránt érdeklődik, a magány más utat is mutat számára.
Az Egy tökéletes nap mindannyiuk története, amely feltartóztathatatlanul robog a tragikus befejezés felé. A regény azt a napot választotta tárgyává, amely végén egy korábban elindult folyamat során olyan behatás éri a szereplőket, amely visszafordíthatatlanul megváltoztatja a világra nyíló tekintetüket, az addigi pályájáról eltéríti életüket. Mazzucco a történet végén, az olvasó által mindinkább elodázni vágyott, tragédia felfedezése pillanatában rögzíti az objektívének látószögét. A szerző a szereplőit sorsára hagyja, a kiérlelt helyzet következményeinek bemutatása már nem az ő dolga. Azért teljes reménytelenségben nem hagyja ott szereplőit, egy apró reménysugár, az értelmetlenségben értelmet adó fénysugár azért ott pislákol valahol a közelben.
Mazzucco regényének címét Lou Reed egyik legismertebb dalának (egyesek még a Duran Duran előadásából is ismerhetik a dalt) címéből kölcsönözte. A címadó dal üzenete egyben a szereplő felé mutatott tükör is. Sorsunkat mindannyian magunk alakítjuk. A velünk szembe jövő problémák megoldására az eszközöket, az erőt kézhez kapjuk, de a végeredményt nekünk kell kifőznünk. Ahogy a szólás is mondja: ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát (You're going to reap just what you sow). Megfontolandó gondolat ez számunkra is.

Lou Reed

Perfect Day

Just a perfect day,

Drink Sangria in the park,

And then later, when it gets dark,

We go home.

Just a perfect day,

Feed animals in the zoo

Then later, a movie, too,

And then home.

Oh it's such a perfect day,

I'm glad I spent it with you.

Oh such a perfect day,

You just keep me hanging on,

You just keep me hanging on.

Just a perfect day,

Problems all left alone,

Weekenders on our own.

It's such fun.

Just a perfect day,

You made me forget myself.

I thought I was someone else,

Someone good.

Oh it's such a perfect day,

I'm glad I spent it with you.

Oh such a perfect day,

You just keep me hanging on,

You just keep me hanging on.

You're going to reap just what you sow,

You're going to reap just what you sow...

Társadalmi szolgálat

2010-04-12T16:16:00.005+02:00

Mike Leigh a mindennapok krónikása, a zsebnoteszból előkerülő történetek a kispolgári lét apró rezdüléseit hivatottak megfogni. Az egyéni sorsok mögött automatizmusok, rögeszmék, hazugságok, kommunikációs zavarok bújnak meg, amelyek oly nevetségessé, és mégis szerethetővé tesznek minket. Ezek vagyunk mi, tökéletlen emberi lények. Tökéletlenek vagyunk, mert emberek vagyunk.
Legutóbbi filmjében ugyanerről beszél nekünk, ám másféle hangsúllyal. Leigh megmutatja, hogy nem csak az emberi szenvedésről lehet filmet készíteni, hanem a boldogságról is, elvégre ezért vagyunk itt, hogy ezt az állapotot elérjük. Miért ne beszélhetnénk róla. A Hajrá Boldogság! című film főszereplője a sokat csevegő, vihorászó harmincas tanárnő, aki mindenkinek tartogat a tarsolyában egy mosolyt, és sosem hajlandó az élet sötét oldalának alávetnie magát. Sokat tanulhatnánk Poppytól, aki tudatosan igyekszik ébren tartani magában a gyermeket. Testünk öregszik, megszűnik, ez egy dolog, de lelkünk, szellemünk múlhatatlan, ezt felejtjük el. Saját gondolataink gátjai önmagunknak.
Persze Poppy életigenlése sem veszélytelen vállalkozás, hiszen pont ott nem tud segíteni, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. A legnagyszerűbb jelenetek a filmben éppen a különféle színekben trillázó vidám nő és az őt vezetni tanító, szürkeségbe burkolózó, örökké elégedetlen oktató közötti csetepaték, ahol egyértelműen egy pesszimista és egy optimista világkép csatározik egymással. Az, hogy a film nem válik üres tanmesésévé, hanem szerethető és átélhető kaland lesz, Leigh zsenijén kívül Sally Hawkins hamiskás-mentes játékának és a mellékszerepeket alakító színészek (Alexis Zegerman, Andrea Riseborough, Sinead Matthews, Kate O’Flynn, Sarah Niles, Eddie Marsan) zökkenőmentes filmes jelenlétének köszönhető. Poppy küldetése társadalmi szolgálat. Nem csinál mást, mint tükröt mutat embertársainak. Vállalkozása már-már sziszifuszi, de becsületére váljék, nem adja fel sosem.
Mike Leigh filmje könnyedsége ellenére véresen komoly dogokról beszél. Ne mond mást, mint azt a törvényt, hogy minden a fejekben dől el. Gondolataink formát öltenek és rendezik életünket. Csak végre meg kellene látnunk ezt az igazságot, hogy formálni tudjunk magunkat. A mosoly egy megfelelő eszköz önmagunk megtalálásához.

(Mike Leigh: Hajrá Boldogság!)

(képek: www.filmkatalogus.hu)

Húsvét a Villa Weberben

2010-04-06T11:15:00.008+02:00

Az üdülési csekk sikertörténet a belföldi turizmus területén, ami családunk kiváló példa e béren kívüli juttatás haszonélvezőire. Idén ugyan már nem adómentes ez a fajta juttatás, de szerencsére még olykor kapható. Számos helyre mér eljutottunk vele, ahova egyébként igen nagy valószínűséggel nem tettük volna be a lábunkat egyébként. A példák sorát a bikali Puchner kastély, a harkányi Xavin Hotel, a soproni Átrium Panzió, a villányi Crocius Gere Hotel, a Kövestető Hosszúhetényben, a sümegi Hotel Wellness Kapitány szaporítja. Lehet, hogy kihagytam valamit a sorból, nem tudom. Mindenesetre a fenti listaszámba menő sorozat is jól jellemzi, hogy mennyire hasznos juttatás az üdülési csekk, főleg azoknak, aki szeretnek utazni. Persze, el kell ismerni azt is, hogy aki alig él meg a fizetéséből, az üdülési csekk önmagában vajmi keveset nyújt neki.
Idén Húsvétot nem otthon töltöttük. Mivel május végén egy jó nagy adag csekk lejárt, úgy döntöttünk, az ünnep hosszú hétvégére meglepjük magunkat egy belföldi utazással. Először Zselickisfaludra szerettünk volna menni. A Hotel Kardosfát néztük ki magunknak, de arról lekéstünk, feleségem viszont nagyszerű helyet talált. Bonyhád külső részén, szőlősdombokkal körülvett területen fekszik a Villa Weber Konferencia és Wellness Hotel. A „Völgység” szívében található helyet eredetileg a Perczel család építette, aki generációkon keresztül itt élt. A család gazdasági nehézségei következtében a birtok Wéber János kezébe került. Ő virágoztatta fel a majorságot. A család 1936-ig élt itt. Jelenleg olasz tulajdonosa van, akinek a barátja a családjával épp ott töltötte az ünnepet. A család legkisebb tagját, a tíz éves körüli fiút Raúlnak hívják. Kedves gyermek, ám igen nagy egóval vértezte fel magát. Egész hétvége alatt a villa területén rótta a köröket mini quadjával. Szombat reggel indultunk útnak Pécsről. Először elhagytuk Bonyhádot és megnéztük a Szálkai tavat. Hihetetlen nyugodt légkör fogadott minket, ott lecsendesedhet az ember. Egyébként a szállás kiválasztásánál fontos szempontot játszott az is, hogy csendes, viszonylag elzárt helyre menjünk. Jól választottunk ebből a szempontból is. De térjünk vissza Szálkára. Sajnos a tónál nem sok időt tölthettünk, csak néhány kavicsot, földdarabot tudott Márk a tóba dobni, láttunk két jól megtermett hattyút és pár horgászó embert. Márk éppen abban a korban van most, amikor ott a legjobb neki, ahol éppen az adott pillanatban van. Bárhonnan akarjuk elvinni őt, óriási patáliában részesít minket. Mi, felnőttek hajlamosak vagyunk elsuhanni életünk fontos pillanatai mellett. Rohanunk és rohanunk, az idő meg fut velünk. Nekünk kellene megállni időnként, az idő úgysem fog. Az elménk folyamatosan a jövőben vagy a múltban kutat, miközben nem veszi észre, hogy az „ott és akkor”-ban mi történik. Ezt kellene megtanulni. Gyerekkorban még tudjuk ezt, aztán elveszítjük ezt a képességet, bedarál minket a hétköznapiság kérlelhetetlensége. Felnőtt korban újból meg kel tanulni a jelenben élni, meg kell találni magunkban a gyermeket, és meg kell tudni őrizni őt magunknak.
Szálkán szerettünk volna ebédelni, félig szerencsénk is volt. Találtunk ugyan éttermet is, csak éppen jó háromnegyed órával később nyitotta meg kapuit, ahhoz képest, hogy mi arra jártunk. A gyermek alvásideje viszont már vészesen közeledett, így az ebédet kihagyva, a szállásra hajtottunk.
A Villa Weber lenyűgözött külső megjelenésével minket. Nagy területen fekszik, egy mini falu az egész. Gyönyörű szobákat kaptunk, amelyek külalakja az antik és modern stílus ízléses találkozásának a gyümölcse. Ugyan a későbbiekben mindkét szobában megjelentek a hangyák, ugyan a külső medence még használaton kívül volt, a teniszpálya teniszezésre még alkalmatlan volt, vagyis még minden a téli álomból épp hogy felnyitotta a szemét, de a hely lelkisége olyan melengető volt, hogy egyáltalán nem bosszankodtunk semmin sem. A Villának van egy mini wellness részlege is, amelynek bővítése épp építési engedélyeztetés alatt áll. Jelenleg egy jacuzzi és egy finn szauna található benne. Első nap valaki a pezsgőfürdő vizét 39 °C-ra beálította, így – főleg gyermekkel – nem sokat tartózkodtunk benne. Eszterrel a szaunát azért kipróbáltuk, amely nagyon kellemesnek bizonyult.
Az első este a vacsora mellé kis élő zenével kedveskedtek nekünk a házigazdák, és egy nagyon finom, kitűnően adagolt vacsorával tölthettük meg a bendőnket. A legtöbb helyen vagy úgy degeszre etetik az embert, hogy alig tud az asztal mögül felállni vagy madáradagnyi ételt tesznek a vendég kopogó szemei elé. A Villa Weber konyhájában jó arányérzékkel megtalálták az arany középutat. A svédasztalos reggelinél is ez a szemlélet nyert bizonyságot. Sümegen vagy Bikalon rengeteg kaja csalogatta az embert, incselkedett a vendég gyomrával. A Villa Weber reggeli asztalán nem volt temérdek mennyiségű étel, mégis bőséges volt a felhozatal. Éppen annyiból lehetet választani, hogy a vendég gondolván társaira ne dőzsölje túl magát, viszont kellőképpen megtölthesse pocakját. Az italfogyasztást azért ezúttal sem a vendéglátói kínálatból oldottuk meg, hiszen ingünk-gatyánk rá ment volna. Még Pécsett szereztünk be némi finom nedűt. Első este a szekszárdi Eszterbauer Borászat – Öröm névre keresztelt – 2009-es roséját kóstoltuk meg. A zweigelt és kadarka részvételével készült rosé nagyon kellemes hatással bírt az ízlelőbimbókra, méltó helyet követelve magának a Sauska és a Vylyan Pincészet azonos évjáratú roséi mellett. A második este a balatonlellei Ikon rosét fogyasztottuk el, amely Cabarbet Franc szőlőből készült. Véleményem szerint, roséban nagyot nem lehet tévedni (egy vörös bornál sokkal nagyobb a hiba lehetőség), de nem tartozik ez a rosé a legjobbak közé. Még a Matias Pincészet harmaterős roséja is beelőzi nálam ezt a bort. Vasárnap délelőtt megnéztük a Maláj Nagydíjat a televízióban, aztán sétáltunk egyet a Villa parkjában. Az ebédidő után a család lepihent. Én is elbóbiskoltam egy kicsit, pont annyit, hogy a délutáni fáradtságot kiűzzem a szememből. Nem akartam hosszan aludni, mert szerettem volna a madárcsicsergés közepette egy kicsit naplót írni, aztán olvasgatni vagy fotózgatni. Egyáltalán csak úgy „ellenni” kívántam, amit huszonévesen gazdagon megtehettem, de mostanában már nincs időm rá. Holott fontos lenne megteremteni ezeknek a csöndes óráknak is a helyét az életemben. Jó volt most ezt megtenni, békés, csendes, tiszta érzés.
Nem olyan sokára Püspökszentlászlóra is elmegyünk majd egy hosszú hétvégére. A nyaralást is Esztergomban egy olyan helyen tervezzük, ami abszolút gyerekbarát. Párkány és Esztergom elég látnivalót ad majd nekünk az ott tartózkodásunk bő egy hete alatt, miközben a Mami kertje apartman Márknak szabad, friss levegőt biztosít. De ez még odébb van. Itt is láttam, hogy mennyire boldog volt a szabadban. Nem a negyven négyzetméter fogságában kellett eltöltenie napja nagy részét. Hosszú volt a tél, ez rajta is látszik. Nemsokára elkezd majd bölcsibe járni. Majd talán az is jó változást hoz az életébe. No de ne szaladjunk ennyire előre. A jelenre kell koncentrálnom. A jövő majd alakul, alakítjuk, de az itt és most a fontos. Ezt kell megélni. Szerencsére a hétvégén szép idő volt. Hétfőn, a távozásunk napján jött meg csak az esőmarta levegő. Amikor ezeket a sorokat írtam a Villa Weber kastélyénak verandáján ültem. „Mozgás alig, madárcsiripelést hallok, a távolban autózúgás, egy tücsök is ciripel valahol. Bal oldalamról a szél lágy fuvallattal simogat, Most épp egy erősebb áramlat jön, a naplóm lapjaiba is belekap kissé. Egy kicsit hűvös van, de kardigánban teljesen elviselhető a levegő hőmérséklete. 14 óra 16 perc. Ez a jelen idő. Hallom, ahogy a fellegek között egy repülő halad el, a hajtómű zaja lágyan betölti a tájat. Néhány hang vesz körül engem, de a városi léthez képest ez csöndnek bizonyul. Sajnos egyre kevesebb részem jut a ›hangos csönd‹ élményében, amelyet a legtökéletesebben még egyetemi éveim alatt a Pannonhalmi Apátság főtemplomában éltem át. A csönd olyan tiszta volt, hogy megszólalt. Na de most is, megint, elkalandoztam a jelenből, ezúttal visszafelé. Itt ülök Bonyhádon, a ›Völgység‹ szívében és harmonikusan érzem magam. Lehetne ez a pillanat akár egy végtelenített jelenetsor kimerevített képkockája. De a pillanat varázsa éppen annak végességében rejlik, és ez így van jól."

Atiq Rahimi: Türelemkő; Magvető, Budapest, 2010

2010-04-06T08:23:00.003+02:00

Egy afgán város romjai között egy valaha volt élettel teli házban fekszik egy tarkón lőtt férfi. Anyja, apja, fivérei elhagyták őt. Egyedül felesége és gyerekei tartottak ki mellette. A Nő azonban az ápolás tizenhetedik napján feladja a monoton kántálást, és nem folytatja Allah neveinek felsorolását. Az ujjak között pergetett olvasó szemeinek csöndes sercegését és a férj ütemes lélegzetvételét a Nő elfojtott vágyainak, elhallgatott sérelmeinek löketszerű monológjai törik meg.
A címadó türelemkő (szange szabúr) a perzsa mondakörből származó varázslatos tárgy, mely minden bánatot, fájdalmat, titkot magába szív, s végül, mikor már mindent magába foglalt, felrobban, így szabadítva fel mesélőjét. Ennek gyönyörű allegóriája e két ember élete, majd halála a könyv végén: a nehéz lelki csomagokat cipelő Nő maga nevezi „az én szange szabúrom”-nak a Férfit, miközben saját sorsát meséli el. A szőnyeg alá söpört érzelmek iskolájában lassan semmivé foszlott a muszlim fiatalasszony minden álma. Férje nagy harcos volt, találkozás híján ment férjül hozzá, a családok döntésének megfelelően. Az esküvőt is a Férfi távollétében tartották meg, csak három év eltelte után ismerhették meg egymást. A ki nem mondott szavak mentén haladt életük.
Atiq Rahimi, az író, húszas éveiben politikai menekültként költözött Kabulból Franciaországba, igaz 2002 óta Párizs és Afganisztán között ingázva él. Három korábbi regénye perzsa nyelven született. A Türelemkő az első francia nyelven íródott könyve – mely rögtön el is nyerte Franciaország legrangosabb irodalmi díját, a Goncourt díjat. Ebben a regényben Rahimi egy afgán költőnőnek, a 25 évesen elhunyt Nadja Anjumannak állít emléket, akit férje 2005-ben halálra vert (úgynevezett nevelő célzattal), mert a tálib rezsim alatt irodalom órákat tartott a tanulástól eltiltott lányoknak, varrástanfolyamnak álcázva óráit. A költőnő az afgán nőket fojtogató elnyomást fogalmazta meg költeményeiben.
A regénybeli Férfi is utolsó erejével összeroppantja a Nő testét, aki a súlyos szavak, titkok kimondása által felszabadítja lelkét a nyomasztó teher alól. A szange szabúr megtelik, és robban. A robbanás ereje rombol és épít. A Férfi utolsó gyilkos mozdulatai a testet pusztítják, a lelket megszabadítják.
A százötven oldalba és egy szűk térbe zárt történet egyszerű, tiszta stílusban íródott. Rövid, ritmikus mondatok, kevés jelző használata jellemzi a regényt, ami szinte kínálja magát, hogy filmre vegyék. A Türelemkő egy sóhajtásnyi idő alatt illik elolvasni (sajnos én nem így cselekedtem), akkor élhető meg igazán a regény.

Vlagyimir Szorokin: A jég; Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 2008

2010-04-01T09:19:00.000+02:00

„Kezdetben csak az Ősi Fény volt. És a fény az Abszolút Ürességben ragyogott. És a Fény Önmaga számára ragyogott. A Fény huszonháromezer fényhozó sugárból állt. És ezek mi voltunk. Idő nem létezett. Csak az Örökkévalóság volt. És ebben az Örökkévaló Ürességben ragyogtunk. És világokat teremtettünk. A világok megtöltötték az Ürességet. Így jött létre a Világmindenség. Egy alkalommal megint új világot teremtettünk. És a hét bolygója közül az egyiket teljesen víz borította, Ez volt a Föld. Ez a bolygó volt a Fény Nagy Tévedése. Mert a víz gömb alakú tükröt alkotott a felszínén. Ahogy tükröződtünk benne megszűntünk a fény sugarai lenni, és élőlényekben öltöttünk testet.”
A fény anyaggá változott, évmilliárdok alatt ásványból emberré lett. Az emberré vált fénysugarak egyike rátalált a Kozmoszból érkezett Tunguz meteorra, amelynek jege megrezegtette a szívét. Az egyik szív felébredt, és munkához látott, hogy felébressze társait.
Vlagyimir Szorokin A jég című regénye mellbevágóan izgalmas olvasmány. A szív hangjairól szól, amely az alvó embertársak álmát felverheti, és örök megnyugodást hozhat a halottak társadalmában. A Szív Testvérisége módszeresen kezdik felkutatni társaikat, szőke kékszemű embereket keresnek, akiknek mellkasát a meteor jegéből készült kalapáccsal verik ütemesen, amíg a szívük nem kezd beszélni. Ha nem beszél a szív, meghal az amúgy is halott emberi test. Ha megszólal a szív, reményteljes boldogságérzet járja át a jég híveinek szívét. mindez annak reményében történik, hogy majdan a 23.000 szív egyszerre zengje el a szív 23 szavát és akkor megszűnjön a Föld, Eggyé olvadjon a Fény, visszatérjen mindenki oda, ahonnan jött.
Szorokin spirituális története három síkon, három fénylény felébresztésének történetével indít, majd a második részében megismerkedhetünk a Szív Testvériségének történetével, amelyen keresztül az egész nyomorúságos XX. század megelevenedik. A regény a harmadik részében az új évezred rendkívüli találmányának, a YÉG gyógyító Komplexum első használóinak véleményeit olvashatjuk. A Jég szektája látszólag úgy épül fel, mint egy totalitárius rendszer, és bár Szorokin végigvezeti szereplőit a náci és a kommunista rezsim egész történetén, nem egy újabb erőszakszervezetről van itt szó. Sokkal inkább az elveszett paradicsom megtalálásának reménye vezeti hőseit. A Szív Testvérisége nem elvakult szektatagok, cselekedetük a Végtelenes Isteni Boldogság keresésére irányul.
Szorokin a regényt trilógiává duzzasztotta. A jég után megírta előzményként a Bro útját, majd a történet lezárásaként a 23.000 című regényt. A kritikusok szerint a másik két kötet már nem olyan erős, mint A jég, ráadásul a történet végére megfordítja mondanivalóját. Erőteljesen gondolkodom, hogy elolvassam-e a további részeket, mert nekem A jég önmagában lezárt mű, nem szívesen szennyezném be mással.

Egy-két fotócska tőlem

2010-03-29T09:00:00.007+02:00

Szeretek fényképezni, de sosem tanultam meg igazán. Zenittel kezdtem, most egy félautomata Canonom van. Nincsen profi technika háttérfelszerelésem ahhoz, hogy igazán jó fotókat csináljak, egyelőre megfelelő anyagi fedezet híján nem is lesz. Így csak valódi dilettáns lehetek. Azért rendre fotózgatok, ha látok valamit, mert a vágy még mindig bennem van. Mondjuk egyre kevesebbet, amióta fiam megszületett. Azóta rendszerint Ő kerül az objektív fókuszába bele. Biztosan lehetne nagyobb elhivatottsággal hozzáállni, de egyelőre nekem így megy:

A nővé válás kikövezetlen útjai

2010-03-23T08:56:00.002+01:00

A felnőtté válás rögös útjai kikövezetlenek, fájdalmas tapasztalatszerzéseken keresztül szerezhetjük meg érettséginket. Különösen így van ez, ha lányokról van szó. Nővé válni cseppet sem leányálom. Erről tanúskodik Lone Scherfig (Egy lányról – An Education) és Andrea Arnold (Akvárium – Fish Tank) filmje is. A végkövetkeztetésük hasonló, az önmegvalósítás nem a férfin keresztül vezet, szabadágunk megteremtéséről magunknak kell gondoskodni.
Lone Scherfig filmjében, a 16 éves Jenny (Carey Mulligan) szüleivel él a hatvanas évek Londonjának egyik szerény külvárosában. A családi környezet stabil, mint a beton. Az édesapának határozott elképzelései vannak lányával kapcsolatban: a cél az Oxfordi Egyetem, hogy a lány többre vigye az életben, mint ő. Jenny jól tanul, de lánylelkét könnyen bekebelezi egy idősebb férfi, aki bevezeti a bohém éjszakák, fényes szalonok, drága éttermek világába. Találkozásaikból szerelem szövődik, a fiú olyannyira elcsavarja a fejét, hogy könnyen sutba vágja továbbtanulási lehetőségeit, belemegy szülei becsapásába és ezzel együtt önmaga áltatásába is.
Andrea Arnold környéke a lepusztult, fojtogató légkörű külvárosi gettó, az Akvárium, amely az ott élők játszótere. Itt él a 15 éves Mia (Katie Jarvis), akit magatartásproblémái miatt kidobnak az iskolából, osztálytársai kiközösítik. Egyetlen dolog, ami érdekli az utcai tánc, amelyet szenvedélyesen gyakorol egy elhagyott lakásban. Mia egyedülálló édesanyjával és húgával él egy szűk lakótelepi lakásban. Apa hiányában érzelmileg védtelennek mutatkozik az anyja által a csonka családi légkörbe hazahurcibált férfival szemben.
Mindkét lány estében megtörténik szellemi és testi síkon is az ártatlanság elvesztése, aztán jön az arculcsapás. A férfiak családos emberek, a sarjadzó leánygyermekek könnyű préda. Az önértékelési problémákkal küszködő fiatal férfi képtelen ellenállni a vágyakozó, sőt felmagasztaló tekintetnek. Egyik férfi sem számító liliomtipró, egyszerűen nem tud ellenállni a kísértésnek.
Bár Andrea Arnold filmje sokkal összeszedettebb és konkrétabb, mindkét film erénye, hogy nem a mély depresszióba, a totális csődbe vezeti főhősét, hanem megállásra, majd a tanulságok levonása után cselekvésre sarkallja őket. Jenny újabb esélyt szerez magának tanulmányai folytatására, Mia pedig tovább lép a szülői házból.
A két lányfőszereplő nagyon jól játszik, különösen Katie Jarvis természetessége lenyűgöző. Az Akvárium kapcsán azonban Michael Fassbinder – aki talán eddigi legjobb alakítását hozza – és édesanyát alakító Kierston Wareing játékát is ki kell emelni.
A nővé válás nem csipkerózsika történet. A felébredés nem old meg mindent, de elvezethet a helyes útra. Lone Scherfig mérsékelt képi- és hangulatvilágú filmje ugyanarról beszél, mint Andrea Arnold nyersebb, realistább mozija. Csak a hangsúlyok mások kicsit, és talán a Fish Tank valósághoz közelibb miliője közelebb hozza szereplőit.

(Lone Scherfig: Egy lányról)

(Andrea Arnold: Akvárium)

(képek: www.est.hu)

Niels Fredrik dahl: Úton egy barát felé; Scolar, Budapest, 2008

2010-03-22T08:47:00.002+01:00

Niels Fredrik Dahl 1957-ben született. A Norvégiában élő író felesége a szintén író Linn Ullmann (Mielőtt elalszol, Áldott gyermek, Kegyelem), aki Ingmar Bergman és Liv Ullmann közös gyermekeként látta meg a napvilágot. Ezt az életrajzi állapotot csak érdekességként kívántam megjegyezni. Most Dahlról és annak legelismertebb regényével foglalkozom.
Az Úton egy barát felé elbeszélője az egyszerre gyermek és felnőtt Vilgot. A tizenegy éves Vilgot szeretethiányban szenved. Rengeteg érzelem reked benne, hiszen beteg anyja és apja csak önmagukkal és egymással vannak elfoglalva. A magányos kisfiú kívül reked a családon és ennek végzetes következményei lesznek. A könyv fejezeteinek nagy része a gyermek Vilgotot követi, amint úton van egy barát felé, ez az út – úgy tűnik – örökké tart. Az út lezáratlan, mintha nem lenne vége. Az olvasó kezdetben nem érti, mire való ez a folytonos elbeszélői befejezetlenség. Aztán gyanússá kezd válni, hogy Vilgot valamit elhallgat, valamit, amiről szeretne beszélni, de egyelőre nem tud.
A felnőtt Vilgot magányos, boldogtalan férfi, aki egy oslói bérházak között ragadt birtokon tengeti életét. Vilgot felnőttkorára afféle gyerekriogató árnyalakká vált, olyanná, akitől ő maga is félt gyermekkorában. Vilgot elhallgat valamit, ami kimondhatatlan, amitől azonban csak akkor szabadul meg, ha saját hangján megformálja a megfelelő szavakat.
Vilgot helyzetét jól szimbolizálja a nála ragadt cirkuszi elefánt, aki a pajtájába van zárva. Az elefánt magányos, mindenki szeme elől elzárt lény, aki megrekedt ezen a távoli földön. Nem tud tovább lépni, csak illeg-billeg egy helyben. Néha Vilgot is megpróbál beszélni, ilyenkor a torkából mély morgás hallatszik fel, olyasmi, mint amikor az elefánt próbálgatja a hangját.
Vilgotnak meg kell szelídítenie az elefántot, hogy meggyógyíthassa önmagát. Végül, a regény utolsó oldalain Vilgot megszólal, és elmeséli a fagyos téli oslói este történetét, amikor úton volt egy barát felé, de a kólásember megállította, és az autójába invitálta…
Dahl regénye egy sérült felnőtt vonakodó önvallomása. A valló rendre megpróbálja elmesélni az elmondhatatlant, amit idáig senkinek sem mondott el. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. És akkor Vilgotból is kiszakad minden szó. Dahl regénye fájdalmasan szép, egyszerű próza, amelyben a különös elbeszélői mód szoros együttműködésre készteti az olvasót az elbeszélővel.

X. POSzT, versenydarab csere

2010-03-22T08:43:00.003+01:00

Mint arról már hart adtam a blogomon is, a 2010. évi POSzT válogatója, Fáy Miklós március 1-én közzétette 14 előadásból álló válogatását, amelyben a budapesti Katona József Színház G.B. Shaw: A hős és a csokoládékatona című produkciója is szerepelt.

A Katona József Színház társulata úgy döntött, hogy nem kíván résztvenni a POSZT versenyprogramjában. Helyette a válogató által megnevezett Zsótér Sándor rendezte Harmath Imre - Fényes Szabolcs: Maya című operett előadás vesz részt az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában.

Érdekes eset, ilyen - azt, hiszem - még nem történt meg a POSzT története során. Kíváncsi lennék az idnokokra, amelyekről nem lehet egyelőre semmit sem tudni.

A mese megszabadít

2010-03-19T09:09:00.006+01:00

„Mona Paparu magyar nemzetiségű román állampolgár. A Fekete-tenger partján megismerkedik egy szökött fegyenccel, aki túszként fogva tartja. Viorel műveletlen, ostoba fickó, de gazdag képzelete és egyszerű érzelmei hatással vannak a lányra. Az éjszakát együtt töltik, de a rendőrség másnap kioltja a menekülni próbáló Viorel életét. Mona és Viorel kapcsolatának gyümölcse egy leánygyermek, akit Mona Vioricának keresztel.
Mona egyedül neveli hároméves kislányát, és vásári bábelőadásokkal tartja el magát. Az egyik előadáson találkozik édesapjával, Gigi Paparuval, akit évek óta nem látott. Paparu megkéri Monát, hogy kísérje el őt Németországba, ahová egy műtétre kell utaznia. Mona rááll, Vioricát pedig távoli rokonára, Rodica jósnőre bízza.
Amikor megérkeznek egy németországi állomásra, kiderül, hogy Paparu valójában prostituáltakkal kereskedik, és hogy lerója tartozását két veszélyes emberkereskedőnek, otthagyja nekik Monát, aki végül Angliába kerül egy bizonyos Pascalhoz, a Bibliotheque Pascal nevű irodalmi kávéháznak álcázott bordélyház tulajdonosához.
Eközben a gyámhatóság elveszi a nagynénitől a kislányt. Amikor Mona végül visszatér, a gyámhatóságon el kell mondania, mivel töltötte külföldön az idejét. A film Mona Paparu beszámolója: utazásainak, szerelmének, nyugat-európai kálváriájának története.” (a film sajtóanyagából)

Hajdu Szabolcs legújabb filmje, a filmszemle fődíjjal jutalmazott Bibliotheque Pascal a rendező korábbi novellájából kiindulva született vászonra. Hajdu a Sepsiszentgyörgyben eltöltött évek tapasztalatait és egy színházi büféslány nyugat-európai kálváriájának élményeit gyúrta különös hangvételű filmmé. A Bibliotheque Pascal a szexrabszolgának külföldre csábított fiatal lányok – a ma egyre jellemzőbb – történetét meséli el, ám ehhez a rendező nem naturalista-dokumentarista eszközöket használ, hanem stilizálja a főhősnő belső történetét.
Az egzisztencialista alapú elvándorlás minden kelet-európai országban napirendi dilemma. Évről-évre egyre többen keserednek el a szülőhaza nyújtott szerény lehetőségek láttán és próbálnak szerencsét Nyugaton, feladva addigi életüket. Ez jellemző Magyarországra, Romániára, Lengyelországra, és a többi közép-kelet európai államra is. Az Európai Unióhoz való csatlakozás nem segített ezen a dolgon, sőt még rátett egy lapáttal. A nagy méreteket öltő kivándorlásnak persze sok csalódott résztvevője lesz, akinek nem jön össze a Nyugatra vándorlás. Egy ideig még talán különleges a jóléti társadalom látszathatása, de aztán jön a keserű ébredés. Az ember nem menekülhet saját maga elől. A magunkkal kapcsolatos kérdések önmagunkban dőlnek el, a földrajzi menekülés nem old meg semmit. Mona Paparu is visszatért, hogy elmesélje nekünk az Ő történetét.
Hajdu rendkívüli tehetséggel és képzelőerővel megáldott filmes. Ezt már korábbi filmjein is tapasztaltam (sajnos első filmjét, a Macerás ügyeket még nem volt alkalmam megnézni). A Bibliotheque Pascal olyannyira érett alkotás, hogy ámultam. A magyar film kapcsán sajnos mindig kell beszélni arról, hogy sok hazai alkotás olyan gyermekbetegségekben szenved, amelyről egyből az embernek az jut az eszébe, hogy a film annyira magyar, hogy már zavar. Nehéz lenne pontosan körülhatárolni ennek jegyeit, de azt hiszem, sokan értik miről beszélek. Miért van az, hogy ha kedvenc filmjeinket sorra vesszük, a külföldi filmeket mindig külön vesszük a magyar filmektől? Mert óhatatlanul és két kategóriának véljük őket. Azért tartottam fontosnak ezt elmondani, leírni, mert Hajdu Szabolcs filmje zenehasználatában, vágásmódjában, kamerahasználatában olyannyira érett és modern alkotás, hogy eszembe nem jut a magyar címke ráragasztása. Holott ízig-vérig kelet-európai történetről van szó. Persze a film koprodukcióban készült, több nyelven szólalnak meg a szereplők (román, magyar, német, angol), de nem ez a döntő, hanem Hajdu és csapata tehetséges munkája. Olyan filmnyelv él ebben a filmben, ami élesen megkülönbözteti magát a magyar film történetétől. Nem lehetett kérdése, hogy melyik film volt idén a legjobb a Magyar Filmszemlén. Berlinben meglepődve kérdezték a stábtól, hogy ez a film miért nem a versenyprogramban indult.
No de milyen is a film? A Bibliotheque Pascal története – Hajdu bevallása szerint – számos irodalomtörténeti parafrázist tartalmaz. Fő irányként megjelenik a Nyomorultak Fantine epizódja, csatlakozik ehhez többek között Schnitzler világa, G.B. Shaw Johannája és Kis Herceg története. A film dimenziója mindezzel együtt korunk eklektikus divatját, a kulturális káosz gondolatkörét is körüljárja. Végső soron persze ez a film is egy lesz e divat termékei közül, de arra reflektálva beszél e kérdésekről. Az egyes kultúrköröket, a belső és külső helyszíneket a film markánsan elkülönülő vizuális világként jeleníti meg. A román tengerpart nyári éles napfényei színes háttérképeivel, a téli erdélyi havas hegyvidék minimalista totálképeivel, az őszi London rideg utcái, lecsupaszított, latex szalonbelsőivel és az álmok varázsaltos, tavaszi színekben tobzódó világával együtt alkotják az eklektikát. A különféle stilizációk tökéletesen megférnek egymás mellett a filmben, az alkotók visszafogottan bántak velük, nem hivalkodó a stílusok keveredése. Komoly munka lehetett a film utómunkája, amikor minden a helyére került. A nagyszerű megkomponált kameramozgások, a vágás és a súlyos jelentek alatt is játékos dzsessz muzsika ügyesen teremti meg az eklektikában az összhangot.
A történetben rejlő metafora, azaz az anyagi indíttatások okán lányát elhagyó és szexuális munkát vállaló anya felelősségérzetének felébredése és hazajövetele csodálatosan jelenik meg a filmben. Az álmok kivetülését apjától megöröklő lány álmából kilépő fúvózenekar, élén a nagyapával menti meg a Bibliotheque Pascalban raboskodó anyát. A mese az, ami megszabadít, eltávolít a való világtól. Mona is a saját meséjén keresztül ébred rá arra, hogy a lányáért felelősséggel tartozik és vele kell lennie. A film utolsó képkockái az Ikea és hasonszőrű társaik által berendezett látszatvilágunkra irányítják a figyelmet. Ennek filmes megjelenítése a filmművészet nagyszerű pillanatai közé tartozik. Le a kalappal a Bibliotheque Pascal alkotói előtt. Fontos mű született.

(Hajdu Szabolcs: Bibliotheque Pascal)

(képek: www.est.hu)

Az Európai Kulturális Főváros egyes programjairól

2010-03-18T08:52:00.006+01:00

Nyilvánvalóan Pécs népszerűsítése érdekében született Soós Péter rendező és Fonyódi Tibor forgatókönyvíró közös munkája, a Géniusz, az alkimista. A háromrészes tévéfilm a misztikummal kevert krimi és ismeretterjesztő városfilm összegyúrásából alkotott mozgóképes mű.
A nyomozó Brunner Péter (Stohl András) apját a Pécsi Nemzeti Színházban megölik, a főnöke tiltása ellenére Pécsre utazik, hogy kiderítse ki a felelős édesapja haláláért. Eközben a Pécsi Egyetem egyik professzora, András (Alföldi Róbert) és ifjú tanítványa (Tenki Réka) zavarosnak látszó ügybe keveredik. A lány összefüggéseket vél felfedezni az idős ember halála és az egykor élt, Géniusznak hívott alkimista személye között, akiről nem lehet tudni, hogy egyáltalán létezik-e vagy csak egy közhiedelem szülte fantom. A városba számos gyanús alak érkezi. Köztük van Steiner (László Zsolt), aki egy titokzatos Zsolnay váza után kutat, amin titkos jelek találhatóak. A szálak összeérnek. A sorozat végére persze lehullnak a leplek.
Meg kell, hogy mondjam, ha nem Pécsett játszódott volna a Géniusz, eszembe sem jutott volna megnézni. A történetben semmi eredeti dolog nincs, a film a Da Vinci Kód utánérzéséből született. Igaz, inkább városismereti műről van szó a Géniusz esetében, mint valódi okkultista darabról. Bár eredetiséget nem nagyon kereshetünk benne, mégsem mondható teljesen felesleges vállalkozásnak. A főbb szerepeket hárman, a legnépszerűbb magyar férfi színészek közül vállalták el, az mtv Társulat című műsorának felfedezett tagjai is szerepet kaptak a filmben, és egy-egy jelenetben a pécsiek is megmutathatták magukat. Pécsről és környékéről, így kedvenc helyemről, Püspökszentlászlóról is csodálatos képeket láthatunk. Emellett persze Zsolnay névvel is találkozhatunk, ha nem is tudományos megközelítésben, de nem is lehetett ez a cél. A film arra mindenképp alkalmas, hogy Pécs megmutassa magát egy népszerű történetén keresztül, és így talán kedvet csináljon pár embernek ahhoz, hogy ellátogassanak ide.

A Pécsi Galériában február 27. és március 21. napja között tekinthető meg a Zsolnay Máské(p)p kiállítás. Pécs neves iparos-gyáros polgári családjának egy kevésbé ismert oldalát ismerheti meg az, aki erre a kiállításra betéved. A Zsolnay, a Sikorski és a Mattyasovszky család igazi képzőművészeti értékeket hozott létre, nemcsak a tájképek, festmények területén, hanem valósággal megteremtettek egy iparművészeti dokumentációt, hiszen az ipari minták, épületkerámiák előzményeit jelenítették meg akvarelljeiken, fotóikon. A kiállításon Mattyasovszky Zsolnay László festőművész, Zsolnay Júlia tervező és festőművész, Zsolnay Lívia tervező és szobrászművész, Zsolnay Gyula szobrászművész munkái láthatóak, rajtuk kívül Zsolnay Vilmos, Sikorski Zsolnay Miklós és Sikorski Tádé voltak azok, akik munkájuk mellett kipróbálták magukat a képzőművészet területén is.
A kiállítást sajnos gyorstempóban tudtuk megnézni, mert a galériában levők nem nézték jó szemmel, hogy gyermekünk a kiállításon nevetve rohangált. Persze, valahol megértem őket, de azért nem nagyon. A kiállításon bemutatott alkotások egyébként annyira nem nyűgöztek le, legalábbis a csendélet festmények. Mindenestre érdemes megnézni, mert megismerhetjük más oldalukról is a Zsolnay familíát.

Adél futása

2010-03-17T08:59:00.005+01:00

Hajdu Szabolcs filmje, az Off Hollywood a filmrendező egy napjáról szól. Bódi Adél rendezőnő (Török-Illyés Orsolya) pontot tehet filmje, a Nem, hanem című produkció történetének végére. Az Off Hollywood a film bemutatójának napján játszódik. A film elején Adélt futni látjuk, de a sporttevékenység később egészen más értelmet nyer.
Már az elején el volt cseszve az egész, mondhatná a filmbeli rendezőnő. A nap kezdetén egy reggeli rádióműsorban igyekszik népszerűsíteni a filmjét, ám az egykori évfolyamtárs műsorvezető (Miklós Marcell) dilettantizmusának és rosszindulatának köszönhetően az interjúból hamar kínos beszélgetés kerekedik ki, amelyben a rendezőnő megpróbálja helyreigazítani a műsorvezető pofátlan szemérmetlenséggel kiböfögött sületlenségeit. A kellemetlenkedés után a nap nem folytatódik jobban. Kiderül, hogy esti bemutatóra szóló meghívók több mint a fele rossz dátummal került kipostázásra, eközben a producer (Thúróczy Szabolcs) az alkotónőt a következő projektje kapcsán a költségvetés érdekében kényszeregyezségekre kívánja rávenni. A nő magánéletében is felgyülemlenek a bajok. Az otthonukban sértődötten gubbasztó színész férj (Szabó Domokos) nem képes megemészteni azt, hogy a felesége ezúttal kihagyta őt a filmjéből, és nem hajlandó társul szegődni házastársa mellé a film bemutatójára. A bemutatóra alig jönnek el, persze akik jelen vannak és megszólítják a rendezőnőt, elismeréssel beszélnek a filmről, de ebben sincs túl nagy köszönet. Miközben a gyártásvezető (Kovács Lehel) a főszereplő (Mészáros Tibor) kifizetésével bajlódik, Adél a nap végére besokall, a fejébe maró görcsök a konfliktusok feloldhatatlanságának lenyomatai. Hajdu Szabolcs tökéletesen adagolja a rendezőnőt érő újabb és újabb konfliktushelyzeteket, amelyeket elviselhetővé színezi a hétköznapi emberi játszmákból adódó természetes humorral. A film háromnegyedénél viszont éles válás történik. A film kulcsjelentében, a terhes gondolatoktól meggyötört nő összeomlásának lehetünk tanúi, kétségbeesetten fut bele a budapesti éjszakában. A hosszúra nyújtott jelent alatt kísérteties, idegesítő kopogó zene fokozza a nő bensőjében dúló viharokat. Adél futva menekül a mögötte fenyegetően csaholó láthatatlan kutyahorda elől. A végletekig feszített jelentben megkönnyebbülés a néző számára is, amikor a kórházban beadják Adélnak a nyugtatót. Hajdu Szabolcs Off Hollywoodja tévéfilmnek készült, ám a szereplők improvizációinak köszönhetően játékfilmmé nőtte ki magát. Az Off Hollyweood a magyar film jelenlegi helyzetéről szól. Biztos vagyok abban, hogy a rendező komoly és keserű tapasztalataiból született meg ez a film. Tökéletesen eltalált helyzetekből építkezik a film. Ott van például a Debrecenből Pestre, a premierre utazó színész (Vásári József) kocsma jelente, akinek felvett jelenetei a filmbeli filmből végül kivágásra kerültek. A kocsmatárs unszolására mutatott produkció (nevetés és sírás) egyszerre rendkívül humoros, másrészről megejtően szomorú, miközben ez a nagyon emberi jelenet alkotói nekifeszülés reménytelenségét is képes filmre fogalmazni.
Az Off Hollywood a mai magyar filmes valóságról szól. Miként kell a rendezőnek eredeti elképzeléseiből engednie, hogy folytonos kompromisszumok kötésével pénzt szerezzen annak a filmnek az elkészítéséhez, ami már nem is a sajátja. Mire elérkezik a bemutató napja, az alkotó már rá sem ismer arra a kreatúrára, amely a kezéből születette. Ámde miközben Hajdu az alkotói szabadság lehetetlenségéről szól, a reményt nem tagadja meg magától. Erre kitűnő példának éppen Hajdu filmjei szolgálhatnak. Hajdu filmje minden ízében őszinte mozi, amely játékos humorral fűszerezi a súlyos mondanivalót. Az Off Hollywood kőkemény filmes akadályverseny.

(Hajdu Szabolcs: Off Hollywood)

(képek: www.est.hu)

Néma pusztítás

2010-03-16T07:55:00.003+01:00

1981. Az észak-írországi Maze fogházban az Ír Köztársaság egyesítéséért harcoló foglyok már több éve a rabruhaviselés és a tisztálkodás megtagadásával tiltakoznak annak érdekében, hogy politikai státuszukat elismerjék és ekként bánjanak velük, ne úgy, mint a köztörvényes bűnözőkkel. Mivel a brit kormány engedni nem akar, a foglyok megelégelik az állóháborút és Bobby Sands vezetésével éhségsztrájkba kezdenek. Az ember legalapvetőbb szükségleteit megtagadó protestáció végül tíz halálos áldozatot követelt. Steve McQueen filmje ennek az embertelen küzdelemnek állít emléket.
Az Éhség velejéig lecsupaszított film. Beszéd alig hangzik el a filmidő 96 perce alatt. A hosszú csöndek folyamatát egyetlen, egy kameraállásból felvett 10 perces dialógus bontja meg, amelyben Sands az övéi közül való atyával tudatja végső küzdelmére vonatkozó megmásíthatatlan elhatározását. E jelenetet megelőző vagy azt követő képkockák a börtönbeli ellenállásról regélnek szavak nélkül. Tökéletesen, szuggesztív erővel megkomponált képkockákkal dolgozik a film. A börtönőr véres keze, a falnak támaszkodva cigarettázó börtönőr, a foglyok megfenyítése elől elbujdosó fiatal rohamosztagos könnyes tekintete, a rabkéz játéka a börtönablakon betévedő léggyel, az emberi ürüléktől csatakos fal vagy a börtönfolyosót felmosó börtönalkalmazott hosszan elnyújtott – tarrbélás – jelenete a néma háború végtelenségét mutatják meg nekünk. A néző nem tudja pontosan, hogy kik ezek a rabok és mit követtek el. Öltek-e vagy egyszerűen csak lázadtak a Korona ellen. Ebben a filmben nincs se, jó se rossz, nincs szimpatikusabb vagy kevésbé szimpatikusabb. Ez a kérdés fel sem merül a látottak során. Végsőkig elszánt emberi akarttal szembesül a néző, ami bármire képes, jelen esetben a test elpusztítására is. Ebben a küzdelemben senki sem nyerhet. A film végi feliratokból tudjuk meg, hogy bár egy sor követelést végül teljesített a brit kormány, a politikai státuszjog elismerésére gyakorlatilag nem került sor.
Az emberi mivolt ilyetén önfeladása meghökkenti mind a nézőt, mind a rabtartót. Végig nézni is nehéz, tenni ellene pedig egyszerűen lehetetlen, hiszen mindenfajta brutalitásnak ellenáll. McQueen debütáló filmje nyomasztóan gyönyörű film. Gyönyörű, mert csodálatos, élő filmnyelv árad belőle. Művészien megkomponált képkockái csöppet sem hivalkodóak. Minden a helyén van benne, semmi sem felesleges, a film minden egyes pillanata egyszerű és pontos ízlésről tanúskodnak. Egy elsőfilmes rendezőtől ez messzemenően meglepő munka.

(Steve McQueen: Éhség)

(képek: http://www.est.hu/)

Elina Hirvonen: Hogy Ő is ugyanarra emlékezzen; Magvető, Budapest, 2009

2010-03-10T09:19:00.003+01:00

A Magvető kiadó a kortárs európai irodalom rejtett gyöngyszemeiből is szeret válogatni. Még a tavalyi év végén jelent meg a Kiadó gondozásában egy vékonyka kis kötet, amely egyenesen Finnországból érkezett a Kárpát-medencébe.
Az 1975-ös születésű Elina Hirvonen első regénye, amely magyarul Hogy Ő is ugyanarra emlékezzen címmel látott napvilágot, 2005-ben jelent meg hazájában. A történet az író szülővárosában, Helsinkiben játszódik, 2001 szeptemberében. Két családi traumákkal terhelt ember, egy férfi és egy nő találkozik. A fiatal finn írótanonc lány és az ötvenes éveiben járó, amerikai irodalomprofesszor egymásba szeretnek. Kapcsolatuk életük során magukra vett görcsök, félelmek feloldásával kezdődik. Sebeket tépnek fel, hogy aztán újrakötözzék azokat. A férfi édesapja megjárta a vietnámi háborút, visszaérkezése után már csak önmaga árnyékaként tud funkcionálni. A férfi egy ember roncs apa és egy mindent feladó, tehetetlen anya gyermekeként cipeli a szülői házban nyakába vett súlyos pakkot. A nő egy erőszakos édesapa, egy összetört báty és egy elveszett anya gyűrűjében nőtt fel. A báty útja az apai terror ellen végül az elmegyógyintézetbe vezetett. Mind a férfi, mind a nő szétesett, roncsolt családi kötelékeket próbál meg görcsösen helyrerakni, miközben pedig elvesztik az önmaguknak szóló reményt.
Elina Hirvonen könyve két ember tapogatózó mozdulatairól szól, ahogyan kezük elindul a másik testén, kitapogatják a másik bőrének domborulatait, és rálelnek a sebzett felületekre. A cirógatás, mint bizalmat gerjesztő mozdulatsor előhívja az emlékezés gyógyító folyamatát mindkét emberből. A terápiás szerelem sok mindent a felszínre hoz: a gyerekkori kiszolgáltatottság okozta iszonyatot, a felnőtté válás kudarcát, a külvilág borzalmait, WTC elleni terrortámadás okozta sokkot, magányt, kitaszítottságot, félelmek sokaságát.
Hirvonen visszafogottan ír, mondatai lassan és súlyosan hömpölyögnek. A regényen érződik, hogy nő írta, de ezt nem a férfi szemszög okozta kritikaként kívánom megemlíteni. Egyszerűen a felgyülemlő érzelmek kavalkádját férfi ilyen módón nem tudta volna megfogalmazni, mint ahogyan Hirvonen tette. Egy idő után nehéz megemészteni a könyvet. A terápia sok mindent felszínre hozott, és egy kicsit beteltem vele.
Hirvonen gördülékeny nyelven íródott első regénye súlyos érzelmekről beszél, érződik rajta a hosszú sörét skandináv napok okozta befelé fordulás. A regény azért korántsem reményvesztett hangon szólal meg. A remény, a gyógyulás útjára lépett lélek hangja csendül fel befejezésül.

A szerző:

Arcmások

2010-03-09T08:58:00.002+01:00

Múlt hét pénteken végre sikerült a Pécsi Apolló Art Super 8-as mozitermében megnéznem Michael Haneke legújabb filmjét, A fehér szalagot. A múlt hét első napján egyszer már kísérletet tettem erre, akkor az Uránia moziban helyet kapó „Stark filmklub” keretében vetítették volna filmet, de a belváros nagy részét érintő internetes szolgáltatásingadozás keresztül húzta számításaimat. Persze Haneke filmjét is letölthettem volna a netről, de úgy gondoltam ezt a filmet mégiscsak moziban kellene megnéznem. A mozi varázsát az otthon sötétjében megtekintett filmek élménye nem tudja helyettesíteni.
A fehér szalag a tavalyi évben Cannes-ban elnyerte a fesztivál fődíját, tarolt az Európai Filmakadémia díjkiosztóján és a legjobb idegennyelvű filmnek járó Arany Glóbusszal is gazdagabban térhetett haza Los Angelesből. Az, hogy a tegnap hajnalban megtartott Oscar-díjátadó ünnepségen nem láthattuk Hanekét a győztesek között, sajnos nem meglepő. Sőt, tulajdonképpen a film jelölése is önmagában hatalmas szenzációnak bizonyult. Kár, hogy az Akadémia megint engedett kényes ízlésének és ismételten elszalajtott egy lehetőséget, hogy az európai szemmel kissé megtépázott renoméját helyreállítsa. Hogy el tudjuk mondani, olykor komolyan lehet venni őket. A valóság persze mindig más.
A fehér szalag egy német kis falu zárt közösségében játszódik a XX. század hajnalán, az I. világháború kitörése előtti hónapokban. A falu lakosságának többségét egyszerű földműves emberek adják, persze a helyi elöljárók itt sem hiányozhatnak. Ott van a falu nagy részének munkát adó földbirtokos báró, a gazdasági intézője, a sok gyerekes lelkész, az özvegy orvos és a házasodni készülő fiatal tanító. A faluban játszódó történetet a tanító időskori visszaemlékezésein keresztül láthatjuk.
A faluban látszólagosan mindenki a nyugodt, dolgos vidéki életét éli, távol a nagyvárosok zajától. Ámde a felszín alatt alattomosan ott lappang a gonoszság, amely lassan tapinthatóan jelenvalóvá válik a kis közösségben. Először egy aljas kis merényletnek köszönhetően a helyi orvos szenved lovasbalesetet, majd halálos szerencsétlenség történik a fűrészmalomban. Ezt követően egyre gyakrabban esik bántódása a közösség valamely tagjának: súlyosan bántalmazzák az uradalom bárójának a fiát, a téli hidegben kitárják az ablakot egy csecsemőre, tűzeset történik a birtokon, félig megvakítottan találnak rá a szellemileg sérült gyermekre.
A kegyetlenség azonban nem csak a helyi patak alól bújik elő, hanem ott van minden egyes háztartásban. A közösség pillérjeit tulajdonképpen a hétköznapi erőszak tartja össze. A lelkész kövezetesen szigorú, megalázó büntetéseket ró a vacsoráról késő gyermekeinek, fizikai fenyítéssel, testi béklyóval igazítja irányba a saját testét felfedezni kívánó kamasz fiú gyermekét. Az özvegy orvos megunja a szexuális éhségét csillapító bejárónője jelenlétét és undorodva tolja el magától, helyette felcseperedő lányára veti a szemét. Haneke persze a rossz mellett megmutatja a jót is. Mint egy ellenpontozásként megjelenik a tanító és a fiatal pesztonka között rügyező szerelem, valamint a lelkész és legkisebb fia közötti szeretetteljes kapcsolat.
A tanító lassan elkezdi összerakni a szörnyű gaztettek rejtélyének apró láncszemeit, és döbbenetes felfedezésre jut: a jelek többsége a falu gyermekeire mutatnak. A félelmek, vágyak kísértette lázadás uralkodási-, birtoklási vágyat szül. A lelkész hallani sem akar a vádról. A közösség nem kérdőjelezheti meg alapjait. Ha elismerné a bűnt, önmagát semmisítené meg. A lelkész hallgatás titkos összekacsintás a bűnösökkel és egyben önmaga felmentésének kinyilvánítása is, a struccpolitika netovábbja.
Elfojtott emberi érzelmek, szigorú nevelési rend, fojtogató gyerekkor, terror szülte fejlődés, a szellem szabadságának se híre, se hamva. A szabadságra vágyó szellem előbb-utóbb feszegetni kezdi határait, de az akadályok miatt csak deformált alakban léphet túl önmagán. A társadalom felé a rend által megkívánt arcát mutatja, de mihelyst háttal áll nekünk, tombolni kezd. Az eredő tisztaság bepiszkolódott, a ránk aggatott jelek sem téveszthetnek meg senkit. Itt gyökerezhet mindaz, ami a XX. század későbbi történelmét meghatározta, ahogy a film befejezése az I. világháború kitörésének hírével fenyegetően is figyelmünkbe ajánlja ezt a tényt.
Haneke minden filmjében a polgárosodott Európa bukásáról, a nyugati civilizáció hanyatlásáról beszél. Erről szólnak a rendező korábbi művei is. Csak míg például a Furcsa játékban vagy a Rejtélyben mutatja meg a romlás jeleit, A fehér szalagban az előzményekhez tér vissza. Haneke nagyon érzékeny pontra mutat rá. Amire nem szívesen figyelünk oda. Ezúttal sem teszi meg azt a szívességet, hogy helyettünk megadja a konkrét válaszokat. A néző nem állhat fel most sem kényelmesen a székéből, a felénk nyújtott tükör okozta nyugtalanító érzés ott zakatol elménkben, szívünkben.
A fehér szalag teljesen más film, mint Haneke korábbi alkotásai, ugyanakkor éppolyan, mint elődjei. Meg nem mondanám, hogy a film a XXI. század első évtizedének végén készült, ha nem tudnám. E tény ismeretének hiányában, mondhatnák nekem, hogy az 1950-es években vagy még korábban készült a film, elhinném. Ez az operatőr, Christian Berger keze-munkáját dicséri. A kamera mozgása gyönyörű. Fantasztikus filmes fotók emelhető ki a filmből. A falu légszomjas közege minden egyes képkockából árad.
Haneke immár tökéletesen érett rendezővé, mesterré vált. A fehér szalag klasszicizáltabb, hagyományosabb alkotás elődjeihez képest. Haneke ugyanarról beszél, mint korábban, de azt egy teljesen korhű köntösbe öltözteti. Haneke filmjei nem könnyen emészthetőek, ezért is munkái könnyen megosztják nézőit, szeretik vagy gyűlölik. A fehér szalag ebben az értelemben is hagyományosabb munka, a kényelmetlenség kitapintható itt is, de a jelenvalótól időbelileg eltávolodva nem érezzük annyira képen törülve magunkat, mint például a Rejtélyben. Véleményem szerint, mestermunka született. Számomra nem kétséges. Haneke hiába ismétli unos-untalan önmagát, még mindig nem tudott kifogyni a mondanivalóból.

(Michael Haneke: A fehér szalag)

(képek: www.est.hu)

Döntött az Akadémia

2010-03-08T08:57:00.007+01:00

Az Akadémia most sem hazudtolta meg önmagát, a legfőbb kategóriák tekintetében szembe ment a Golden Globe-díjjal, hogy mutassa önállóságát, hazudtolja az Arany Glóbusz előhírnök szerepét. Sem A fehér szalag, sem A próféta nem vitte el a legjobb idegennyelvű filmeknek járó szobrocskát. Évről-évre vicc ez a kategória. Európa, de a világ filmgyártásának markáns vonala kimarad a szórásból, és rendre olyan film nyeri ezt a díjat, amelyet az Akadémia tagjain kívül valószínűleg senki sem fog sohasem látni. Persze látván A fehér szalagot, már a film jelölése is hatalmas nagy szenzáció, hiszen egyáltalán nem illik bele az Akadémia követte elképzelésbe.
Csalódás volt számomra, hogy Jason Reitman filmje (Up in the Air) egyetlen díjat sem vitt haza. A bombák földjén győzelme a film marketing hajrája miatt cseppet sem volt meglepő. Nem érdemtelenül nyert, az Avatar az előzmények tükrében viszont sovány zsebbel térhetett haza. Engem ez is meglepett kissé.

Íme a győztesek listája:

Legjobb film

The Hurt Locker (2008)
Kathryn Bigelow, Mark Boal, Nicolas Chartier and Greg Shapiro

Legjobb férfi főszereplő

Jeff Bridges for Crazy Heart (2009)

Legjobb női főszereplő

Sandra Bullock for The Blind Side (2009)

Legjobb férfi mellékszereplő

Christoph Waltz for Inglourious Basterds (2009)

Legjobb női mellékszereplő

Mo'Nique for Precious: Based on the Novel Push by Sapphire (2009)

Legjobb rendezés

Kathryn Bigelow for The Hurt Locker (2008)

Legjobb eredeti forgatókönyv

The Hurt Locker (2008)
Written by Mark Boal

Legjobb adaptált forgatókönyv

Precious (2009)
Screenplay by Geoffrey Fletcher

Legjobb operatőri munka

Avatar (2009)
Mauro Fiore

Legjobb idegennyelvű film

El secreto de sus ojos (2009)
Directed by Juan José Campanella (Argentina)

Legjobb animációs film

Up (2009)
Pete Docter

Legjobb vágás

The Hurt Locker (2008)
Bob Murawski, Chris Innis

Legjobb látványtervezés

Avatar (2009)
Rick Carter and Robert Stromberg (Art Direction); Kim Sinclair (Set Decoration)

Legjobb jelmeztervezés

The Young Victoria (2009)
Sandy Powell

Legjobb maszk

Star Trek (2009)
Barney Burman, Mindy Hall and Joel Harlow

Legjobb filmzene

Up (2009)
Michael Giacchino

Legjobb dal

Crazy Heart (2009)
T-Bone Burnett, Ryan Bingham ("The Weary Kind")

Legjobb hang

The Hurt Locker (2008)
Paul N.J. Ottosson and Ray Beckett

Legjobb hanghatás-vágás

The Hurt Locker (2008)
Paul N.J. Ottosson

Legjobb vizuális hatások

Avatar (2009)
Joe Letteri, Stephen Rosenbaum, Richard Baneham and Andrew R. Jones

Legjobb rövidfilm

The New Tenants (2009)
Joachim Back and Tivi Magnusson

Legjobb animációs rövidfilm

Logorama
Nicolas Schmerkin

Legjobb dokumentumfilm

The Cove (2009)
Louie Psihoyos and Fisher Stevens

Legjobb dokumentum rövidfilm

Music by Prudence (2009)
Roger Ross Williams and Elinor Burkett